Az általános audiencián a november 10-én Ferenc pápa befejezte a Galata-levélről kezdett katekézissorozatát. Legyünk bátrak, törekedjünk a keresztény szabadságra, tehát ne mindig a múltba nézzünk, hanem hívjuk a Szentlelket. Ha pedig életünk viharba kerül, ébresszük föl a bennünk lakozó Krisztust – biztatott a szentatya.
Isten szava kimeríthetetlen forrás, mi pedig most ennek a katekézisnek a végéhez érkeztünk. Pál apostol a galatákhoz írt levelében hithirdetőként, teológusként és lelkipásztorként szólt hozzánk – kezdte beszédét a pápa.
Megszólaltani a hallgató Istent
Antióchiai Szent Ignác püspök szépen fejezi ki ezt az efezusiaknak írt levelében (vö. Ad Ephesios, 15,1−2, ford. Vanyó László): „Egy tehát a tanító, az, „aki szólott és lett” (vö.: Zsolt 32,9 és Zsolt 148,5), és mindaz, amit hallgatásban tett, méltó az Atyához. Akiben megvan tényleg Jézus igéje, az még hallgatását is meg tudja hallani, hogy tökéletes legyen, hogy beszédét cselekedje, és hallgatásáról felismerjék.”
Elmondhatjuk, hogy Pál apostol képes volt szóra bírni Isten hallgatását. Eredeti intuíciói segítenek fölfedezni azt a felkavaró újdonságot, amit Jézus Krisztus kinyilatkoztatása rejt magában. Igazi teológus volt, aki Isten misztériumát szemlélte, és azt kreatív intelligenciájával közvetítette. Képes volt arra is, hogy lelkipásztori küldetését egy eltévelyedett és összezavarodott közösségben folytassa. Különböző módszereket használt: olykor az iróniát, a szigort vagy a szelídséget alkalmazta. Tartotta magát az apostoli tekintélyhez, egyszersmind azonban nem rejtette véka alá természetéből fakadó gyengeségeit. A Lélek ereje tényleg leásott szívébe: a feltámadt Krisztussal való találkozás meghódította és átalakította egész életét, ő pedig teljesen az evangélium szolgálatába állította magát.
Ferenc pápa így folytatta katekézisét: Pál soha nem egy irenizmus jegyeit viselő kereszténységet képzelt el, mint amelyik megalkuszik a béke kedvéért, amelyikből hiányzik a lendület, az energia. Éppen ellenkezőleg. Olyan szenvedélyesen védelmezte a Krisztus által hozott szabadságot, hogy az a mai napig megindító, főleg, ha arra gondolunk, milyen szenvedéseket és magányt kellett elviselnie. Meg volt győződve arról, hogy olyan meghívást kapott, amire csak ő tudott válaszolni. El akarta magyarázni a galatáknak, hogy ők is erre a szabadságra hivatottak, ami minden szolgaságtól megszabadít, mert az ősi ígéret örököseivé teszi őket, Krisztusban pedig Isten gyermekeivé. Tisztában volt vele, milyen kockázatokat rejt magában a szabadság e felfogása, soha nem is próbálta lebecsülni annak következményeit. Bátran, parréziával hangsúlyozta a hívőknek, hogy a szabadság egyáltalán nem szabadosságot jelent, és nem is vezet önelégültséghez. Ellenkezőleg: Pál a szabadságot a szeretet árnyékába állította, és a szeretetszolgálatot gyakorolta következetesen. Ezt a nézetet a Szentlélek szerint való élet távlatába helyezte, ami beteljesíti a törvényt, melyet Isten adott Izraelnek, és megakadályozza, hogy újra a bűn szolgaságába essenek.
Öncélú múltba nézés helyett a Lélek szavát keressük
Ferenc pápa figyelmeztetett: mindig fennáll a kísértés, hogy visszatérjünk a múlthoz. A Szentírás nagyon szépen határozza meg a keresztényeket. Azt mondja, hogy olyan emberek vagyunk, akik nem hátrafelé haladnak. Ez a kísértés leselkedik ránk, hogy biztonságot keresve visszaforduljunk és csak a törvényt kövessük, elhanyagolva a Lélek adta új életet. Pál pedig éppen erre tanít minket, vagyis hogy az igazi törvény a Lélek életében teljesedik be, amit Jézus adott nekünk. Ezt a Lélek szerinti életet pedig csak szabadságban, a keresztény szabadságban élhetjük. Ez az egyik legszebb dolog – fűzte hozzá szabadon a pápa.
Lelkesedjünk fáradhatatlanul
Ennek a katekézisnek a végéhez érve kétféle magatartás születhet bennünk. Egyrészt az apostol tanítása lelkesít minket. Úgy érezzük, hogy rögtön a szabadság útjára lépünk, a Lélek szerint akarunk élni. Ez ugyanis szabaddá tesz minket. Másrészt tisztában vagyunk saját korlátainkkal, mert nap mint nap szembesülünk azzal, milyen fárasztó engedelmeskedni a Léleknek, követni az ő jótékony működését. Ilyenkor elfáradhatunk, ami viszont fékezi a lelkesedést. Elcsüggedünk, gyengének érezzük magunkat, a világias életstílus szerint olykor kirekesztve.
Érdemes hát megfogadnunk Szent Ágoston jó tanácsait, aki a viharba került tanítványok evangéliumi jelenetéhez hasonlítja az életünkben bekövetkező nehéz időszakokat. Azt mondja, hogy a szívünkben lévő hit olyan, mint a bárkában alvó Krisztus. Hallgatunk, kiabálunk, fáradozunk, kiborulunk, miközben Krisztus alszik tovább. Ébresszük fel hát Krisztust, rázzuk föl hitünket! A nehéz pillanatokban Szent Ágoston azt javasolja, hogy kövessük a viharba került tanítványokat. Mit csináltak? Fölébresztették az alvó Krisztust. Vihar volt, ő azonban – bár aludt − jelen volt. Az egyetlen dolog, amit életünk rossz időszakaiban tehetünk, ha felébresztjük a bennünk lakó Krisztust, aki alszik, mint a bárkában. Csak ekkor szemlélhetjük a dolgokat az ő tekintetével, mert ő túllát a viharon. Az ő nyugodt tekintetével olyan távlatokra nyílik szemünk, amit egyedül el sem tudnánk képzelni – mutatott rá a pápa.
Tegyük mindig a jót
Ezen a fárasztó, de vonzó úton az apostol emlékeztet minket, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy belefáradjunk a jócselekedetekbe. Bízzunk benne, hogy a Lélek mindig segítségünkre siet gyengeségeinkben, és megadja nekünk a támaszt, amire szükségünk van. Tanuljuk meg tehát gyakrabban hívni a Szentlelket. Hogy is kell azt? Tudunk imádkozni az Atyához, Szűz Máriához, Jézushoz, de milyen a Szentlélek imája? Ferenc pápa erre így felelt: a Szentlélek imája spontán, a szívünkben születik. Amikor nehéz pillanatunk van, mondjuk: Jöjj, Szentlélek! Ez a kulcsszó: Jöjj! Mindenki a saját szavaival hívj a Lelket: Jöjj, mert gondom van, gyere, mert sötétség vesz körül, jöjj, mert nem tudom, mi tévő legyek, gyere, mert elbukom. Jöjj, Szentlélek! Mondhatjuk tehát a nap folyamán egyszerű szavakkal, de magunkkal hordhatjuk egy kis Bibliába téve azt a szép imát, amit az egyház mond pünkösdkor: Jöjj, Szentlélek Istenünk, add a mennyből érzenünk fényességed sugarát! Jöjj, szegények Atyja, te, bőkezűség Istene, lelkünk fényed hassa át! Édességes vigaszunk, drága vendég, szomjazunk, édes lélekújulás… − és így folytatódik tovább ez a szép imádság.
Ahogy a Szűzanya és az apostolok imádkoztak a cenákulumban, miután Jézus fölment a mennybe. Egyedül voltak és hívták a Lelket. Nekünk is jót fog tenni, ha gyakran hívjuk a Szentlelket. Ha pedig velünk van a Lélek, meg tudjuk őrizni a szabadságunkat. Nem görcsösen ragaszkodva a múlthoz, bevett szokásokhoz láncolva, a szó rossz értelmében, hanem abban a keresztény szabadságban, ami éretté tesz. Segíteni fog ez az ima abban, hogy a Lélek szerint éljünk szabadon és örvendezve, mert amikor eljön a Szentlélek, megérkezik az öröm, az igazi öröm.
Az Úr áldjon meg benneteket! – zárta szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.
Gedő Ágnes, Vatican News
