Statio orbis Ferenc pápával címen a képek nyelvén már vallott az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson látottakról, tapasztaltakról. Az élmény azonban tovább él, dolgozik a lelkekben, Laczkó Vass Róbert most tollat ragadott, hogy azt is kimondja, ami a fotókon túl foglalkoztatja a NEK nyomán.
Nem állt szándékomban írásos tanúságtétel. Kétszer is hárítottam az erre vonatkozó felkéréseket. Megtették helyettem naprakészen mások, érzékenyebben és igazabb szavakkal. Az élmény azonban ott mocorog, ott munkál bennem akkor is, ha nekem az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus rendezvénysorozatából „csak” egy zárómise jutott. Igaz, Ferenc pápa celebrálta, de sokkal fontosabb ennél, hogy Jézus Krisztus gyűjtött egybe minket, magyarázta a Szentírást és törte meg a kenyeret, ahogy a liturgia szövegében vasárnapról vasárnapra halljuk, vasárnapi keresztényekké silányult istenhívők.
Televíziós közvetítésekből, helyszíni riportokból, tanulságos interjúkból próbáltam összerakni magamnak mindazt, amiről ügyes-bajos dolgaim okán lemaradtam. Sikerült például elcsípnem a fegyveres rablást és utcai lövöldözést is abszolváló „golyóálló bíboros”, Orani João Tempesta felvételről sugárzott előadását, mivel a jó öreg főpap a járványhelyzet miatt Rio de Janeiróban rekedt. Mélyen megérintett a Béchara Boutros Raï libanoni bíborossal, maronita pátriárkával készült interjú (Magyar Kurír), amelyben a háborús káoszba süllyedő Közel-Kelet és a békés együttélés mintaországának tekintett Libanon helyzetéről, ezen belül is a megfogyatkozott közel-keleti kereszténység szánalmas heyzetéről tett tanúvallomást. Az élő közvetítéseknek köszönhetően meghallgattam I. Bartholomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka beszédét a Kossuth-téri szentmise előtt, majd végigkövettem a gyertyás körmenettel hömpölygő tömeget az Andrássy-úton, amelyet, mint utóbb kiderült, nagy egyetértésben hallgatott el az írott és elektronikus sajtó jelentős része. Miért is lenne hírértéke annak, hogy a római katolikus egyház hívó szavára nagyobb tömegek vonulnak Budapest belvárosában, mint bármely haladó pártrendezvényen? A magam részéről mindenkinek ajánlom: keresse vissza és nézze, hallgassa meg, netán olvassa el az interneten is elérhető tartalmakat: gyarapodni fog szellemileg és lelkileg egyaránt! Ebből a megfontolásból keresem majd én is a világpremierként bemutatott lovári nyelvű misét (Oláh Patrik Gergő – Le Devleske), vagy Pejtsik Péter klezmert idéző Budapest Miséjét. Péterrel én is dolgozhattam a Báthory Erzsébet c. musical-operában, van tehát fogalmam arról, hogy mire számíthatok!
Budapestre szombat éjszaka indultam autóbusszal, és egy szakaszos, kényelmetlen szunyókálás után gyalogosan róttam az ébredő belváros utcáit. Nem tudok eltekinteni attól, hogy az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárónapjának reggelén Budapest egyszerűen koszos volt. Félreértés ne essék, nem a kongresszus rendezvényeinek helyszíneivel volt baj: a vendégváró belváros utcáit, tereit mintha elfelejtették volna feltakarítani. No nem Ferenc pápa miatt, hiszen ő Ferihegyről egyenesen a Nemzeti Múzeumhoz hajtatott, ám a világ számos pontjáról ideérkező vendégek apropóján is szomorúnak találtam a túlcsorduló kukák látványát. Végül a Deák-tértől egy zsúfolt kisföldalatti szerelvényen érkeztem az Oktogonhoz, ahonnan tovább már semmi nem közlekedhetett. Innen oszlottak szét a zarándokok, végig az Andrássy-út mentén, hogy türelmes várakozás után, detektoros kapukon és biztonsági szűrőkön áthaladva jusson el ki-ki a maga szektorába. Sokan már a kora reggeli órákban megérkeztek, hogy minél jobb helyet foglalhassanak el a kordonok mentén. Szondy György árnyékában, a Kodály-köröndtől a Hősök terét nem lehet belátni, maradt tehát a kivetítő és némi remény, hogy a pápamobil a közelünkben is elhalad majd. Míg a pápamobil szokásos körútjára és a „statio orbisra” vártunk, volt időm elgondolkodni, kinek is állít emléket a patinás szobor. Az esztergomi érsek várkapitányaként szolgáló Szondy György nevéhez hőstettek kapcsolódnak: a végvári kapitány a keresztény Magyarország védelmében, Drégely váránál esett el. Helytállását Ali budai pasa is annyira tisztelte, hogy a török ármádia méltó ellenfeleként emlékezett meg róla, és katonai pompával temettette el.
Egyedül érkeztem a kongresszus zárómiséjére, de a türelmesen várakozó tömegben alkalmi barátokra tettem szert. Egyikük egy Londonból hazaköltözött magyar, biztonsági őr, aki hosszú éjszakai műszakból, kissé gyűrötten érkezett a pápai szentmisére, de neki köszönhetem azt a mobilvideót, amelyről Ferenc pápa integet felénk a pápamobilból. Cserében sorozatot küldtem neki az általam készített felvételekből. Másikuk egy szelíd ábrázatú budapesti fiatal, aki őszinte csodálatomra úgy kapcsolódott be a főként latin nyelvű liturgiába, mintha valahonnan a vatikáni folyosókról tévedt volna oda. Fényképezőgépem végig ott lógott a nyakamban, mégsem kívántam megörökíteni, hogy ott és akkor a „statio orbis” milyen hatást gyakorolt a körülöttem állókra, hiszen az Eucharisztiában jelenvaló Krisztussal találkozni rendkívül személyes élmény akkor is, ha ez a találkozás további kétszázezer ember társaságában történik. Nem illik hozzá egy fotós tolakodása. Csak annyit árulhatok el, hogy az emberek szeme gyakran telik meg könnyel, amikor a közösségben megnyilvánuló keresztény áhitat lengi be a tömeget.
Később azonban elcsíptem néhány megható jelenetet, köztük is leginkább az őrbottyáni népviseletben pompázó zarándok asszonyokra és díszes vezérkeresztjükre emlékszem a legszívesebben. Olyan hatást gyakoroltak rám, mint két évvel ezelőtt Csíksomlyón, a hajnali derengésben felsorakozó csángó zarándokok, mielőtt a zuhogó eső nyakon öntött volna mindannyiunkat. Most ragyogott a nap és patyolat volt az ég, amilyenné a somlyói Boldogasszony tette. Ferenc pápa budapesti látogatása és a „statio orbis” ott folytatódott számomra, ahol a somlyói Nyeregben celebrált pápai szentmise véget ért. Azóta már azt is tudjuk, hogy a szentatya hogyan emlékszik a somlyói találkozásra, hiszen kérdésre válaszolva fölemlegette Pozsonyból hazaúton: „Csodálatos volt az a magyar mise!”
Valóban az volt, bár akkor nem szólalt meg magyarul, mint ahogy Budapesten tette, nekünk viszont értenünk kell, hogy ő pontosan tudja, mekkora jelentősége volt annak a látogatásnak hozzánk, erdélyi magyarokhoz is beszélt, amikor Budapesten úgy fogalmazott:
„Veletek és értetek mondom: Isten, áldd meg a magyart!”
Laczkó Vass Róbert
