Hitoktató és zenetanár, zenetanár és hitoktató. Számára ez a kettő szinte szétválaszthatatlan. Idén diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán és Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán: Jánó Kingát kérdeztem.
Miért esett a választásod érettségi után épp erre a két szakra? Megkaptad azt, ami az elképzeléseidben volt ezzel kapcsolatban?
Már kicsi korom óta pedagógus akartam lenni. És valójában csak nagyon későn derült ki számomra, melyik út van nekem szánva, hogy pontosan milyen pedagógusi pálya az én hivatásom. Kisiskolában tanító néni akartam lenni, ötödik osztályban már magyartanár, s tulajdonképpen sokáig ez kísért végig. Valamiért sokáig nem mertem nagyot álmodni, pedig mindig is a zene és a vallás volt az a terület, amiben igazán önmagam lehettem úgy, ahogy éppen még magamat sem ismertem igazán. A Bod Péter Tanítóképzőben végeztem középiskolai tanulmányaimat, és ez a négy év nagyon meghatározó volt. Egyrészt még inkább erősödött bennem a pedagógus, másrészt a zenész, és akkor is előttem lebegett a hitoktató, aki bennem van. A családi és az anyagi háttér úgy hozta, hogy még ekkor sem mertem semmit eltervezni. Azonban szöget ütött a fejemben, amikor tizedik osztályban a fizika tanárunk megkérdezte tőlem: „Kinga, te nem szeretnél a hangodból megélni?”. És ekkor hallottam először, hogy Kolozsváron van magyar nyelven zenepedagógia szak. Később érdeklődtem még ezzel kapcsolatban egy kedves tanárnőtől, aki megemlítette a valláspedagógia szakot és a magánösztöndíjat. Ettől kezdve úgy gondoltam minderre, mint életem legnagyobb lehetőségére, ha a jó Isten is úgy akarja, és a problémáink időben megoldódnak. És ő éppen így akarta… Nem voltak elképzeléseim, milyen lehet két szakon tanulni, és utána sem néztem, milyen tantárgyakat fogok tanulni. Persze ősszel már tisztában voltam sok mindennel. De tudtam, hogy hitoktató és zenetanár szeretnék lenni, és úgy voltam vele, akkor biztosan jó lesz! És éppen ezért nem tudtam csalódni, ha akadályok, nehézségek voltak előttem. Mindig arra gondoltam, hogy ez kell legyen az én utam. Ha valaki megkérdőjezte, hogyan lehet egyszerre két dolgot ugyanúgy szeretni, sokszor mondtam, hogy szerintem bennem a két szak valahogyan egyesül. Mert amikor jövendőbeli hitoktatóként voltam jelen, akkor is bennem volt a zenész, és fordítva. Így hát ez a három év nekem a kiteljesedést, az önmagam megismerését és a szakmai fejlődést hozta. Ugyanakkor megerősödtem a hivatásomban.
Kitől, kiktől tanultad az első imádságaidat, és ha most visszanézel a gyermekkorodra, hogyan, miben látod annak fontosságát, hogy vallásos nevelést kaptál?
Édesanyám felőli nagymamám, „Kővárismama” volt az, aki még óvodáskoromban megtanította a Rózsafüzér királynője imádságot. Emlékszem, amikor hazamentem, szüleim csodálkoztak, hogy tudtam megjegyezni. Ő volt az, akivel minden délben Úrangyalát imádkoztunk, minden este hat órakor a rózsafüzért. Egy kis fekete rózsafüzérláncot kaptam tőle ajándékba, ami mai napig megvan. Együtt jártunk szentmisére, és sokat mesélt nekem a jó Istenről. Egyrészt ennek a nevelésnek köszönhetem, hogy minden nehéz időszakban a jó Isten volt a támaszom, és nemcsak nekem, hanem a mi kis családunknak is. Ma sem lennék teológiát végzett, ha ez az erős hit, ami nagymamámban volt, nem lett volna elültetve bennem. Mindig fájlaltam, hogy egyik nagyszülőm sem látott felnőni. De amit kaptam minden szerettemtől, akiket már a mindennapokban nem szólíthatok meg, ugyanúgy megtartanak engem. Nemrégiben volt egy álmom, ami megvigasztalt – így, ahogy most vagyok, megöleltem drága nagymamámat abban az álomban. S most már tudom, hogy mégis látott engem felnőni.
Mikor ismerkedtél, barátkoztál meg a népzenével, és kik voltak azok az emberek, akik bevezettek ebbe a világba?
Már gyerekkoromban tanultam népdalokat, vagy sokkal inkább nótákat és csárdásdallamokat édesapámtól. Ha dolgoztunk a mezőn, ha takartunk, mindig sokat énekelt. Én meg gyerekként hintázás közben ismételgettem ezeket a dallamokat, hogy el ne felejtsem őket. Szinte versenyeztem magammal, hogy minden alkalommal eggyel több jusson eszembe. Az iskolában meg örültek az oktatók, hogy szeretek énekelni, és persze igyekeztek vetélkedőkön bemutatni engem. Édesapám felőli nagymamámnak is szép hangja volt, vele is énekeltem néhányszor. Aztán bekerültem a Perkő néptáncegyüttes utánpótló csoportjába, a Borsika Néptánccsoportba. Az együttesnek mai napig tagja vagyok, immár a felnőtt csoportban. Nővérem is tagja volt, talán az ő példájára is szerettem volna néptáncolni. A néptánc sokat segített, ritmusérzékben, a néprajzi tájegységek megkülönböztetésében, hogy tudjam, mi a népdal és mi a nóta. Ugyanakkor sokat énekeltünk, és igyekeztek fejleszteni is minket az éneklés terén. Kisiskolában Gyuszi tanító bácsink tanított sok népdalt, később pedig Ábri Béla tanárúr.
Lezárult egy fontos szakasza a diákéveidnek – mit adott neked Kolozsvár egyetemistaként, melyek voltak a legmeghatározóbb közegek, közösségek számodra?
Mind a két kar tulajdonképpen egy-egy kis közösség. Nem vagyunk sokan, de épp ez adott nekem megfelelő teret, hogy sose érezzem egyedül magam Kolozsváron. Nem voltam tipikus egyetemista, aki diákoknak megrendezett fesztiválokon, bulikon keresi a társaságot. Nekem ez a két közösség volt a minden. Később a Szent Cecília Kórusba is csatlakoztam, ami szintén szakmai fejlődést is jelentett és egy újabb közösség volt, ahol otthon éreztem magam. Már első évtől kezdve önkénteskedtem a Mária Rádióban, de igazán másodévtől, amikor Ferencz Emese átvette a kolozsvári stúdió vezetését. A teológiáról ismertem meg őt, és nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, aminek köszönhetően egyre aktívabb segítsége lehettem a rádióban. Ugyanakkor ismét egy újabb helyre találtam, ahol nem a jó kislányt, és a „szentikét” látták bennem, hanem valakit, aki megosztja a gondolatait azokkal, akik szívesen hallgatják. Itt is magamra leltem. Végül pedig, de nem utolsósorban a ferences közösségbe is csatlakoztam. Kolozsvár számomra mindez, amit felsoroltam. Ha itt maradnék, ezekért a közösségekért tenném, mert általuk megismertem a saját utamat, és gazdagabb lettem sok emlékkel, élménnyel, beszélgetős és sétálós estékkel.
Merre alakul tovább az életed, milyen terveid vannak, hogyan látod a világot friss diplomásként, keresztény fiatalként?
Ősztől újra egyetemista leszek, immár mesterisként járok mind a Római Katolikus Teológia Karra, mind a Református Tanárképző és Zeneművészeti Karra. Szeretnék még a következő két évben fejlődni, gazdagodni, hogy képzett zene- és hitoktató lehessek. Ugyanakkor sok tervem van, hogy a népzene terén hogyan folytatom a kutatásaimat. Ahogy Dsida Jenő mondja: „Szép a világ, gyönyörű a világ, és nincs hiba benne.” Én így akarom látni ma is. Talán naivnak gondolnak miatta, de ez nem azt jelenti, ne tudnám, milyen szeplői vannak a világnak. Csak tudom, ezt a képet őrizve magam előtt sokkal keresztényebb, sokkal jézusibb.
Kibontakozó életutad küszöbén állva, mit gondolsz, hol lehet a legjobb útmutatást találni az eligazodáshoz, mibe „érdemes” kapaszkodni, amikor nehéz helyzetekkel találkozol – mit üzennél fiatal társaidnak?
Én csak azt tudom mondani, ami nekem úgymond bevált, és amit igyekszem ezek után is követni. Talán így a leghitelesebb. Nekem a hit volt – és az most is – a legnagyobb támaszom. De hogy újdonságot is mondjak, sosem csak a fiatalokat, a kortársaimat láttam magam körül. Sokat beszélgettem idősekkel, talán több tanácsot kértem tőlük, és főként belőlük akartam mind egy csipetnyit magamba gyúrni. És igyekeztem megtartani magamban a gyermeket, hogy sose veszítsem kedvemet, és mert a felnőttek gyakran olyan bonyoltultan látják a jövőt, a világot. A gyermek pedig egyszerűen, és Istennek mind gyermekei vagyunk. Ez lenne az üzenetem is. Utolsó gondolatként pedig: „Az Istent szeretőknek minden a javukra válik” (Róm 8,28).
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2021. augusztus 1-ei számában jelent meg.)
