EVANGÉLIUM
Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,35-41)
1929-ben Martin Heidegger székfoglaló beszédet tartott a freiburgi egyetemen. Beszéde azóta sok kiadást ért meg, igen sokan támadták a túl tág fogalmi kalandozást, amely a semmiről próbált beszélni.
A német gondolkodó azt vizsgálta beszédében, hogy a világot, a mindenséget kutató tudományok mellett létezhet-e egy másik megközelítés (amely a bölcselet sajátja lenne). Alapgondolata, hogy minden tudomány egy bizonyos területtel foglalkozik (a fizika az anyagi világ mozgásával, a biológia az élőlényekkel stb.), és tudományos határain kívül ott a Semmi. Ha a tudomány a valóság szeleteit elfoglalta, a bölcseleti gondolkodás számára (a) semmi (sem) marad. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy a bölcseletnek a semmivel kell foglalkoznia.
Kérdés, hogy vajon van-e lehetőségünk ezzel a lehetetlen fogalommal bármit is kezdeni. Heidegger elgondolásában igen, ha képesek vagyunk a valóságot a maga egészében látni. Pontosabban életünk során sokszor találkozunk a semmivel, de nem tudatosítjuk. Szokás azt mondani, hogy félünk valamitől (kutyától, betegségektől, katasztrófáktól), de ez a félelem mindig meghatározott, a kiváltó okra irányul. Viszont létezik egy másik, az egyedül töltött estéken ránk törő félelem, amikor megmagyarázhatatlanul félünk – nem valamitől, hanem csak úgy. Ebben a félelemben önmagunkat féltjük: ismét eltelt egy nap, ismét kiszaladt az idő a kezünkből, ismét közelebb kerültünk a teljes megsemmisüléshez, a halálhoz. Ilyenkor a Semmivel találkozunk – a semmi megsemmisítő fenyegetésével, azzal az érzéssel, hogy létünk valami fölött lebeg, és nincs hatalmunk a lebegést szilárd talajra vinni. Ilyenkor a hangulatunk ad hírt a semmi létéről (hangozzék ez logikailag bármennyire is ellentmondásosnak), ilyenkor találkozunk a lassú megsemmisülés kegyetlen érzésével. A megsemmisülés betör életünkbe. Ez az a félelem, amelynek kiváltója (a) Semmi.
Amikor Isten Jóbot körbeviszi a teremtett világ fölött, amikor megmutatja neki az őselemek erejét, a tátongó mélységet, a tenger vadságát, a vihar erejét, nem csupán arra akarja tanítani, hogy mennyivel gyengébb és törékenyebb az ember a Mindenhatóval szemben. Jób utazása arra szolgál, hogy látóköre táguljon: mindaz, amit az ember megismer, amit tud, csupán egy porszem ahhoz képest, amit Isten ural és kormányoz. Legyen bár rettentő és irtózatos a világmindenség ereje, az üresség keltette félelem, Isten terve és ereje uralja azt. Isten a mindenséget a semmiből teremtette, így számára nem ismeretlen annak romboló ereje. Ő azt is uralja, a gondviselése azt is határok közé szorítja. Ahol mi a Semmit észleljük, ahol mi nem tudunk mit kezdeni egy nálunk nagyobb hatalommal, ott is Isten békés és otthonos jelenléte simogatja a vad erőket.
A viharos tengeren hánykolódó csónak szintén ennek a képe. Jézus alszik, a tanítványok pedig félnek a megsemmisüléstől. Kétségbeesetten fordulnak a Mesterhez, aki fölvillantja isteni erejét: az elemek nem bánthatják azt, aki mindent teremtett.
Nagy tanulsága a mai első olvasmánynak és evangéliumnak, hogy a hit igazi próbája sosem a boldog, nyugodt pillanatokban van, hanem a semmivel való találkozásban. A hit ellentéte annak a félelemnek, amely a megsemmisüléstől menekül. A hit Isten semmi fölötti hatalmából táplálkozik.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/25. számában.
