Bíró László püspök betegsége miatt lemondott a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Családügyi Bizottságának élén betöltött pozíciójáról. A tisztséget, a testület döntése értelmében, Marton Zsolt váci megyéspüspök vette át. Az alábbiakban Bíró László utolsó havi családlevelét olvashatják.
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
„Nekünk pedig mindenkor hálát kell adnunk Istennek értetek, testvérek, akiket Isten szeret, azért, mert Isten kiválasztott az üdvösségre a Lélek megszentelése és az igazság hite által. Meg is hívott titeket erre az evangélium által, hogy elnyerjétek Urunk Jézus Krisztus dicsőségét.” (2Tessz 2,13–14)
Hálát adok a Jóistennek, hogy a Családbizottság élén több mint két és fél évtizedig szolgálhattam a Kárpát-medencei katolikus családokat.
Egyházunkban hosszú évszázadokon keresztül nem kellett külön figyelnünk a családra, mert az egészséges családok világra hozták az egészséges gyermekeket, akik a szülők példáját követve házasodtak és alapítottak családot. Ezekben a családokban kibontakozhattak a papi és szerzetesi hivatások. Később egyre többen ismerték fel Magyarországon is, hogy a család igenis támogatásra szorul. A plébániákon spontán, szinte alulról kezdeményezve kezdtek megszületni a családcsoportok, az életvédő mozgalmak, mert sajnos szükségessé vált az élet védelme is. Aztán országos szinten is elindultak mozgalmak. Hálával emlékezem Ács István püspök atyára, akit még plébános korából ismertem Füzéren. Ő kezdte szervezetten felépíteni a magyar családpasztorációt, kialakítani a házasreferens-hálózatot. Sajnos rövid ideig élt ahhoz, hogy ez a kezdeményezése megszilárduljon. Mivel a Házas Hétvége mozgalomnak is tagja volt, a Jóisten kegyelméből püspöki szolgálatával e rövidke idő alatt sokakat elgondolkodtatott és a családok támogatására indított.
Szent II. János Pál pápa 1994-ben meghirdette Egyházunkban az ENSZ kezdeményezéséhez csatlakozva a család évét. Ács püspök úr akkor már nem élt. Engem akkor szenteltek püspökké, és Seregély István érsek atya, a püspöki konferencia akkori elnöke kérte, hogy fogadjam el a családokkal való törődés szolgálatát. Mindig foglalkoztam a családokkal, mindig voltak körülöttem családcsoportok. Ugyan egészen más kispályás játékosnak lenni, mint felvállalni az országos felelősséget, mégis örömmel tettem eleget a kérésnek. Hálás köszönetet mondok azoknak a házaspároknak, akikkel ebben a 26 esztendőben Pécsett vagy máshol találkoztam. Sokat kaptam tőlük, azt gondolom, hogy minden találkozás kölcsönös gazdagodás volt.
A püspöktestvérek segítségével lassan felépült és egyre inkább kiteljesedett az egyházmegyei referensek hálózata. A laikus referens házaspárokhoz papok is csatlakoztak, és létrejöttek a különböző találkozások. A paptestvérekkel évente kétszer találkoztunk, egy kétnapos papi továbbképzőn vidéken és egy egynapos budapesti összejövetelen. Rendszeressé tettük a referensekkel való találkozást; az év elején évente más-más egyházmegyében találkoztunk, hogy ismertessük következő évi programjainkat, majd novemberben Máriabesnyőn, a Családkongresszus keretében röviden kiértékeltük évi munkánkat. Örömmel emlékezem a nyári referenstáborokra és kirándulásokra, ezek alkalmat adtak egymás jobb megismerésére és a közös gondok közös megoldásán való gondolkodásra. Hálásan gondolok a hazai és külföldi egyházmegyékre, amelyek mindig készségesen és kedvesen fogadtak bennünket. Számomra ezekben a találkozókban az volt a szép, hogy nem csak konferenciák voltak, hanem szinte lelkigyakorlattá fejlődtek, közben pedig értékes, a családpasztorációban hasznosítható ismeretekkel gyarapodtunk.
Az egész családpasztorációs szolgálatot segítette a Szent II. János Pál pápa által 1994-ben kezdeményezett, majd háromévenként különböző országokban rendezett Családok Világkongresszusa és Világtalálkozója. Nagyon sokat kaptam ezeken a kongresszusokon, és igyekeztem hazahozni az ottani üzeneteket. Nagyon örülök annak, és hálával emlékezem vissza arra, hogy a világkongresszusok alkalmával mindig kiadtak egy előkészítő dokumentumot, és ezeket szinte kivétel nélkül sikerült magyarul megjelentetnünk. Ezáltal a magyar egyház is szinte naprakész volt azzal a gondolkodással, amit a Vatikán képviselt.
Munkánk kezdetén nagyon sok segítséget kaptunk Trujillo bíborostól (többször is járt Magyarországon), aki a maga kolumbiai lelkesedésével tanított bennünket arra, hogy mire van szüksége ma a katolikus családoknak. Isten nyugosztalja őt! Nagyon sok más alkalom is volt, amikor továbbadhattuk a világkongresszusok, találkozók üzenetét, jelszavait. Több kiadványt tudtunk megjelentetni, ezek már nem ásatag módon ismételgették a házasságról szóló tanítást, hanem próbálták érzékeltetni, hogy merre is megy a világ.
Kapcsolatba léptünk az osztrák, az olasz, a német és a dél-tiroli katolikus családszervezettel, majd beléptünk az Európai Katolikus Családegyesületek Szövetségébe, és ennek révén találkoztunk úgyszólván Európa valamennyi katolikus családszervezetével. Köszönettel tartozom ezeknek a szervezeteknek és képviselőiknek a sok és igen gyümölcsöző vélemény- és tapasztalatcseréért.
Külön meg kell emlékeznem arról is, hogy családkongresszusainkba kezdettől fogva becsatlakoztak a határon túliak is. A Jóisten megadta, hogy találkozhattam a határon túli családcsoportokkal is. Sok öröm jutott ezekből a találkozókból számomra. Külön meg kell említeni Erdélyt, ahol Szénégető István atya és munkatársai vezetésével nagyon szép családpasztoráció épült fel önálló léttel, tartalommal és lelkesedéssel. Nagy öröm számomra, hogy Székelyföldön, de a Partiumban is jelen vannak házascsoportok. Délvidéken főként a Házas Hétvége közvetítésével újult meg a családpasztoráció. Felvidéken is vannak ígéretes kezdeményezések, noha a földrajzi adottságok megnehezítik a felvidéki magyarok összetartását. Kárpátalját is meg kell említeni, ott is nagyon szép munka folyik mind a családtámogatás, mind az életvédelem terén. Ebből a parányi kezdeményezésből a Kárpát-medencét betöltő jelenlét lett. Hála Istennek!
Külön szeretnék köszönetet mondani ebben a búcsúzólevélben a megújulási mozgalmaknak, amelyek közvetlenül vagy közvetve próbálták a magyar katolikus családokat erősíteni. Nagyon nehéz lenne most felsorolni mindegyiket, ki tett többet, ki tett kevesebbet. Minden ilyen kezdeményezésnek, amely tulajdonképp megelőzte a családreferensi hálózat felépítését, nagyon örülök. Nagyon-nagyon sok gazdagodást jelentett számomra is, és az egész magyar egyház számára is.
Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akikkel az élet összehozott, akik hosszabb-rövidebb ideig munkatársaim voltak ebben a szolgálatban, akikkel hosszú ideig havonta leülhettem egy megbeszélésre, hogy merre menjünk, mi legyen a következő lépés. Lelkesítettek engem, és nem engedték, hogy leüljek és ellaposodjak.
Igaz szeretettel köszöntöm utódomat, Marton Zsolt püspök atyát. Örülök, hogy elfogadta ezt a megbízatást, hogy igent mondott erre a szolgálatra, és hogy folytatja, amit Isten kegyelméből megkezdhettünk. Ma már egy egészen új világ van születőben az életet, a családot, a személyt illetően. Nagy éberségre, sok-sok erőbefektetésre van szükség ahhoz, hogy határozottan védeni tudjuk azt, amit valóban védenünk kell, és elengedni azt, amit el kell engednünk. Egyházunk missziós egyház, a misszió elsődleges terepe a család. Szellemi harcban állunk, ezért fogadjuk szívünkbe a családok nagy pápájának, Szent II. János Pál pápának szavát: „Elkötelezettségre és imádságra van szükség korunkban az egyik legveszélyeztetettebb intézmény, a család, a társadalom alapsejtje érdekében, mert elméletileg és gyakorlatilag egyre erősebben támadják a bomlasztó erők. Ez félelmet kelt bennünk, hogy kérdésessé válik ennek az alapvető és mással nem helyettesíthető intézménynek a jövője, s vele együtt az egész társadalom sorsa. A rózsafüzér imádkozására való buzdítás a keresztény családokban – a család lelkipásztori gondozásának tágabb keretein belül – hatékony segítséget kínál a korunkat jellemző krízis pusztító hatásainak megfékezésére” (Rosarium Virginis Mariae apostoli levél, 2006, 6. p.). Nagyon bízom abban, hogy Zsolt atya fiatalos lendületével sokat fog tenni a magyar családokért. Fogadjuk szeretettel az ő szolgálatát! Én magam szeretnék visszavonulni, neki már egy új pasztorációs modellt kell felépítenie. Álljunk mellette, és bátorítsuk őt!
Köszönöm a „Hívom a családokat”-levelek olvasóinak és mindenkinek azt, hogy a legkülönbözőbb módokon sokszorosították, terjesztették ezeket a leveleket. Kívánom, hogy családcsoportjaink ne laposodjanak el, ne legyenek pusztán pogácsázó vagy teázó klubbá, hanem mindig keressék meg azt a vezérfonalat, amely mentén dolgozhatnak, megújulhatnak. Ne engedjük, hogy beszűküljön az, amit családcsoportnak nevezünk, ami a házasság, a család lelkiségét akarja szolgálni! Ne engedjük, hogy valami unalmas, együgyű fórummá váljon!
Befejezésül szeretném megköszönni az immár kétéves betegségem alatt kapott sok-sok imádságot. Örömmel mondom, hogy úgy látszik, a gyógyulás irányába haladok, és talán még egy nagyon-nagyon kicsit talpra is tudok majd állni. A lábadozás tovább tart, de még sok időt vesz igénybe.
Kívánok minden családnak házasságra figyelő, életet elfogadó, boldog életet, boldog jövőt Isten áldásával! Az Egyház és a nemzet jövője nem a nagy fórumokon, kongresszusokon, nem is a Parlamentben dől el, hanem a családi otthonokban. Vigyázzuk a családi tűzhelyet, a házi szentélyt!
Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok. Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, bátorítsa és erősítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben (2Tessz 2,15–16).
Bíró László püspök
Forrás: Magyar Kurír
