Szemet gyönyörködtető és bőséges kreativitásról tanúskodó mézeskalács alkotásokkal lepi meg gyakran ismerőseit Jakabffy Margit. Hol születésnapra, hol ballagásra, hol más eseményekre készít mindig új és leleményességgel teli művészi darabokat. Sok-sok év után öröm volt néhány hónappal ezelőtt újra találkozni, egy keveset beszélgetni és, ha csak egy-két mondat erejéig is felidézni azokat a közvetlenül az egyetem utáni éveket, amikor álmokkal, tetterővel és persze kérdésekkel tele léptünk be életünk új szakaszába. Azóta soha nem sejtett fordulatokat is vettek útjaink. Mézeskalács-csodákról, kreativitásról, emlékekről nem jutott idő beszélgetni akkor… De ez pótolható – gondoltam…
Hogyan emlékszel te azokra az egyetem utáni évekre, a nagy kezdetekre?
Az egyetem elvégzése után gépészmérnökként egy évig Csíkszeredában dolgoztam az akkor még létező traktorgyárban, majd miután férjem, Csongor is elvégezte az egyetemet, akkor már csaknem 5 éves kapcsolat után összeházasodtunk és Nagyváradra költöztem. Döcögősen indult az életünk, nehéz volt állást találni, munka szempontjából én sem, ő sem találtuk meg a helyünket. Albérletből albérletbe költöztünk néhány évig, amíg a család segítségével lett egy kis lakásunk. Férjem pályaelhagyó lett, én meg sohasem dolgoztam mérnökként, de volt egy állandó munkahelyem. Előbb ő váltott és értékbecslő lett, majd amikor ebből a szakmából vállalkozás lett, akkor csatlakoztam én is előbb segítségként, majd pedig elvégeztem azokat a képzéseket, amik az értékbecslővé váláshoz szükségesek. A váltás közben születtek meg a gyermekeink, ők most már felnőttek, 18 és 21 évesek.
Székelyföldről Brassón át Nagyváradra vezetett életutad. Hogyan történt ez, és miként élted, éltétek, élitek meg a két hely közti kapcsolatot?
Egy székelyföldi faluból, Csíkszentmihályról az ország másik felébe, egy nagyvárosba kerülni elég nagy változást jelentett, másak az emberek, más a mentalitásuk, kezdetben nehéz volt. Amiatt is, mert távol kerültem nemcsak a családomtól, hanem a barátaimtól is, azoktól, akik a lelki támaszt jelentették számomra. Manapság már könnyebben áthidalhatók a fizikai távolságok, de akkor, a ’90-es évek közepén ez még nem volt olyan egyszerű. Ha magyar környezetben megszólaltam, már rögtön góbé lettem, a csíki tájszólás érződött a beszédemen. Nem volt ez nagyon zavaró, de egy idő után már nem is akartam megszólalni vagy kínosan ügyeltem arra, hogy irodalmi nyelvet használjak. A nagyváradiak, a határ mentén élő partiumi magyarság, a magyar televízión nőtt fel, sokszor nem voltak közös kapcsolódási pontok, mert még a rajzfilmeket sem ismertem, amin a férjem és barátai nőttek fel. Aztán néhány év alatt, majd különösen a gyermekek születése után már itt is lettek ismerőseim, barátaim, beilleszkedtem.
Székelyföld számomra még mindig az otthon, sokat jártunk haza a családdal, gyermekeink csaknem minden nyári vakációt otthon töltöttek, patakparton, madárcsicsergésben, a fő látványosságot esténként a tehéncsorda hazatérte jelentette. Férjem is nagyon szereti azt a vidéket. Bár szüleim, különösen édesanyám elvesztése után kiürült az otthonunk (édesapám korán elhunyt) és ez hosszú ideig mérhetetlen fájdalommal töltött el bennünket, még mindig „haza megyünk”, jó ott lenni, feltöltődünk, emlékezünk, ott vannak a gyökereim. Úgy hiszem, elég későn tudatosul bennünk, mennyire meghatározza a gyermekkorunk az életünket, és az évek múlásával egyre fontosabbnak érezzük, hogy legyen kapcsolatunk a szülőföldünkkel, otthonunkkal.
Az alkotás, kézművesség volt már gyermekkorodban is az, ami elvarázsolt, vagy később röpített valamilyen tündér a mézeskalácsra rajzolódó színek, formák világába?
A mézeskalácsozás viszonylag későn talált rám, nincsenek gyermekkori gyökerei. 2012-’13-ban készítettem az első mézeskalácsokat, 2014-ben vettem részt az első mézeskalács-készítő tanfolyamon. Alig 8 éves a mézskalácsos múltam, körülbelül 43 éves koromban kezdődött.
Anyósom, aki nyugdíjazásáig a város magyar líceumának elismert tanára volt, valamint a kézművesség kedvelője és támogatója, rendszeresen szervezett olyan programokat, ahol a gyerekek megismerhettek, kipróbálhattak különböző kézműves mesterségeket: gyöngyfűzés, agyagozás, foltvarrás, mézeskalács-készítés, tojásfestés stb. Egy ilyen – később rendezvénysorozattá vált – rendezvényen a Mézeskalácsos mesterek találkozóján ismertem meg én is közelebbről a mézeskalácsot, csodálhattam meg a gyönyörű alkotásokat és próbálhattam ki a készítést, díszítést. Akkor még csak csodáló voltam, nem is gondoltam arra, hogy valamikor nekem is sikerülhet olyan szép mézeskalácsokat készíteni.
Mint legtöbb mézeskalács-készítő, én is kezdetben csak a családnak, legközelebbi barátaimnak készítettem mézeskalácsot és bár azok még kezdetlegesek voltak, nagy örömet okoztam vele. Szerettem készíteni, próbálgatni, mert a napi rohanás, stresszes munka mellett kikapcsolódást, pihenést jelentett. Egy idő után a próbálgatás már kevés volt számomra, fejlődni szerettem volna, jobb minőségben megvalósítani az elképzeléseimet. Így jutottam el Magyarországra, Vargáné Orbán Anikó tanfolyamaira, Cserszegtomajra, Keszthely mellé. Annyira szerettem volna akkor részt venni a tanfolyamon, hogy bár nem tudok nagyon jól angolul, a nemzetközi csoportjába jelentkeztem, mert abban az évben már csak ott volt szabad hely. Nem bántam meg, nagyszerű élmény volt, mérföldkőnek éreztem azt a tanfolyamot. Anikó fantasztikus alkotó, oktató és ember, folyamatosan fejleszti a tudását és adja át a tanfolyamokon résztvevőknek. Azt hiszem, leginkább neki köszönhetem azt, ahol most tartok. Ugyanakkor az erdélyi, de főleg itt, a Partiumban élő és alkotó mézeskalácsosok (leginkább őket ismerem) is mindig nagy szeretettel viszonyulnak hozzám, bármilyen kérdésre szívesen válaszolnak, segítünk egymásnak csomagolóanyagok és egyéb eszközök vásárlásában is, vagy esetleg tudásunkat, tapasztalatainkat osztjuk meg egymással.
Az apró, gondosan kidolgozott részletek a képzelet szárnyalása mellett nagy-nagy figyelemre, odaadásra utalnak. Alkotásaidat látva néha úgy képzelem, a munkád egy része szinte kézzel végzett meditáció. Hogyan éled te meg ezt?
Valóban, teljesen ráéreztél a lényegére. Különösen amikor egy ismétlődő motívumot kell rajzolgatni az olyan, mint egy meditáció: csak te vagy, az eszköz a kezedben és a mézeskalács, nem kell különösebben figyelni, mert a mozdulat már begyakorolt, benne van a kézben és az írókában. Ilyen lehet, amikor a buddhista szerzetesek mandalákat rajzolnak, egy olyan alkotás hihetetlenül pontos, ott is ismétlődnek a motívumok valamilyen szabály szerint. Ha alaposabban megfigyeljük, még hasonló motívumokat is találunk, olyanokat is, mint a magyar népművészetben, valószínűleg azonban teljesen más jelentéssel, szimbolikával. A homokmandalákat szertartásosan lerombolják miután elkészültek, a mézeskalácsot megeszik, esetleg megtartják emlékül néhány évig. A buddhista nézőpont szerint az anyagi dolgok átmenetiek, semmi sem állandó, keresztény nézőpont szerint sem építhetjük az életünket anyagiakra, az állandót, az Egyetlent kell keresnünk.
Mesélj el kérlek egy, a szívedet különösen is melengető élményt!
A mézeskalácsos tevékenységem tele van szívmelengető élményekkel, találkozásokkal. Ezért is szép ez a fajta kézművesség. Az általad is felsorolt különböző alkalmakra, de nagyobb ünnepeinkre is (karácsony, húsvét) nagyon személyes és egyedi ajándékokat lehet készíteni, mindig abból indulva ki, hogy a megajándékozott mit szeret, minek örülne, vagy olyan is sokszor előfordul, hogy van egy elképzelés, amit mézeskalácsból kellene megvalósítani. Ez számomra is kihívás, mert nem mindig egyszerű, de a végeredmény és a megrendelő öröme mindenért kárpótol.
Tavaly egy zsúfolt, karácsony előtti időszakban, mikor már majdnem befejeztem a mézeskalács rendeléseim elkészítését és eldöntöttem, hogy már csak az ünnepre készülök és senkitől nem fogadok több rendelést, egy kedves hölgy keresett meg, hogy nagyon beteg és emiatt depresszióba süllyedt édesapját szeretné meglepni, felvidítani egy kalocsai motívumokkal díszített mézeskalács szívvel, rajta egy nagyon személyes üzenettel. Elvállaltam és elkészítettem. Az öröm, amit az ajándék jelentett a betegnek és családjának, számomra is egyik legszebb karácsonyi ajándék lett.
Lányotok éppen ezekben a napokban érettségizik. Mit jelent nektek családként ez a különleges helyzet, az online felkészülés, az összezártság, a rendkívüli körülmények közti vizsgázás?
Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy együtt volt a család ebben az időszakban, mindenki hazakerült, nem választottak el határok, így számunkra inkább áldott időszak volt ez. Gyermekeink már felnőttek, 18 illetve 21 évesek, a tanulásban nem kellett segíteni, így az online oktatás hiányosságai csak őket bosszantották, minket, szülőket nem érintett túlságosan. Kisgyerekes családoknál ez komoly gondot jelentett ebben az időszakban. Munkánkat, megélhetésünket direkt módon érintette, reméljük ez nem marad tartósan így, de hirtelen sok szabadidőnk lett és több időnk jutott egymásra. Az egyik legnagyobb ajándék számomra a taizéi lelkiség, imák, énekek újrafelfedezése volt. Az esti, közös imába rendszeresen be tudtunk kapcsolódni – olykor egyedül, de gyakran a férjemmel – és ez lett a hétköznapjaink fénypontja, kerete olyannyira, hogy bár megszűnt a napi videó-közvetítés és csak heti egy alkalommal közvetítenek, a többi napokon a rádiós közvetítésbe kapcsolódunk be, és meghívást kaptunk egy csoportba is, amelyikkel együtt imádkozunk.
Ami a vizsgákat illeti, talán nehezebb volt a felkészülés de voltak könnyítések, elmaradtak a szóbeli vizsgák, kevesebb tananyagból kellett írásbeli vizsgát tenni. A lányomat is érintette az a helyzet, amibe több erdélyi diák is belecsöppent, akik Magyarországon szeretnék folytatni tanulmányaikat. Nekik emelt szintű érettségi vizsgát kellett tenniük, emiatt Magyarországra kellett utazniuk, vizsga után mindenki két hétre karanténba kellett hogy vonuljon, mert végül nem jött létre az a kétoldalú egyezmény, ami eltörölte volna ezt a kötelezettséget mindkét oldalon.
A ballagás, az egymástól és a tanároktól való búcsúzás elmaradása, s mindazok az élmények, amelyek kimaradtak a végzős osztályok életéből az iskolai év második felében fájdalmasan érintenek szülőket és diákokat egyaránt.
Mit festenél egy Vasárnap-mézeskalácsra? És milyen szavakkal küldenéd azt az olvasóknak?
Egy keresztet valamilyen erdélyi tájegység népi motívumaival díszítve. Azért erdélyi motívummal, mert manapság leginkább a kalocsai és a matyó motívumokat ismerik, használják. Ennél sokkal gazdagabb a magyar népművészet motívumtára és jó, ha ezeket használjuk, továbbadjuk valamilyen formában. A kereszt számunkra, keresztények számára Isten tökéletes szeretetének a jele. Szülőfalumban az útelágazásoknál, a falu szélén keresztfa áll, sokszor díszítettük mezei virággal gyermekkoromban. Számomra azt jelenti, hogy életünk elágazásainál, döntéseinkben és utunk végén hagyatkozhatunk, hagyatkozzunk Isten szeretetére.
Mit szeretnél még megosztani az olvasókkal?
Az én személyes tapasztalatom azt mutatja, hogy sohasem késő megtalálni azt a tevékenységet, utat, amitől teljesebbé, örömtelibbé válik az életünk. Az is lehet, hogy nem sok érdemünk van ebben, az út talál meg bennünket, akár 60 évesen is. Van olyan kézműves társam, ismerősöm, aki nyugdíjas korban kezdte el a mézeskalács készítést.
(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata megjelent a Vasárnap hetilap július 5-ei számában.)
