Jánossi Imre nevét már néhány éve ismertem, amikor egyszer a teológia hirdetőtábláján egy versére lettem figyelmes, s arra, hogy olvasói fejtegetik a rejtélyes sorokat. Érteni és értetni akart. Bevallom: sokszor kerestem, mit akar mondani egy-egy mondat összetett kanyargós szófordulatain túl, egy-egy írásában. A keresés, fejtegetés foganatja: átütő, újszerű, klisémentes gondolkodás. Nagyböjtben a romkat.ro olvasói számára a napi evangéliumhoz fűzött gondolatait olvashatták, most pedig őt kérdeztük.
Egy székely kisgyerek elindul Gyulafehérvárra. Hogyan emlékezel vissza erre az időszakra, az ottani évekre, hivatásod alakulására?
Tizennégy évvel ezelőtt indultam el Csíkszentsimonból egy különleges várlakba, hogy életutamra – melyre az Isten hívott – méltóképpen készülhessek. Családomtól és közösségemtől teremtő, éltető és megtartó erőt kaptam útravalóul, vendégként hazatérve mindig töltekezhettem szülőföldem – a táj és embereinek – magasztosságából. „Csíkország” varázsa a vidék és az itt élők szépségében mutatkozik és hat; méltán lehetünk büszkék mindarra, amit itt őrzünk és továbbadunk.
2017-ben az alábbi sorokat szántam a Vasárnap olvasóinak gyulafehérvári éveimről. Bennem azóta sem változott a tízévnyi ott eltöltött idő érzéseinek leirata: „A kisszeminárium, mely életem első, önálló szárnybontásának is mondható, mindmáig távlatba nyúló értékként él a szívemben. E szárnybontás, mely a mélyebb elköteleződés „terepe” is volt, engedett kiteljesedni falain túl, megmutatva a versenyhelyzet kockázatait és a győzelem kimondhatatlan érzését. Világot láttam általa, példás életek lenyomatait figyelhettem meg közelről, és megértettem, hogy utam végállomásának első vágánya nyitány lesz majd egy olyan pályaudvarhoz, melyben találkoznom kell a szép-jó-igazra vágyó embersereggel.
A szemináriumba való belépésemmel megerősítettem elköteleződésem, melyet ott élt időm során sokszor megpróbált, megedzett és kiteljesített a nevelni vágyó „idősebb” értéktapasztalat. Növekednem kellett, le kellett mondanom, meg kellett erősödnöm. Sokszor kemény megpróbáltatás, alkotni vágyást egyenesen elvágó lépések közt éreztem mozdulatlannak magam. Szükségem volt rá, meg kellett tapasztalnom, hogy milyen az, amikor magasság és mélység egyszerre kér helyet saját magunkban. Utazásom e várlaki léte, kis időre ugyan, de megszakadt. Gyakorlat-pasztorális évre küldtek Székelykeresztúr és Székelyudvarhely-Szombatfalva plébániáira. Látni, tanulni, megélni, töltekezni. E nem várt csodák helyszínein igazán magam lettem Alter Christus papok és élni akaró közösségek által. Mondhatom, hogy megértettem, mi is az, amit magamból szétoszthatok, értékként. De önismeretem érlelésén túl átéreztem hivatásom „lélektől lélekig” rendelt lényegét, megláttam, miként lehetek közösségek metszéspontja, megtapasztaltam, miként szólhat Isten általam, megéltem, hogyan örülhetünk közösen kivívott sikereknek, és megtanultam, hogyan engedjük el azokat, akiket egykoron megszeretett a lelkünk.”
A Teológián aktív alakítója voltál a kispapok kommunikációjának, figyelemmel kísérted, alakítottad azt, hogy a kispapok miként kommunikálnak, hogyan mutatják be a szemináriumi életet. Miért tartod, tartottad fontosnak ezt?
Ez volt a legszebb szakasza szemináriumi éveimnek. És a legmunkásabb. Egy apró lépéssel kezdődött. Diósi Dávid vicerektor ötlete nyomán Toman Zoltán elkezdte megálmodni a szeminárium honlapját Korodi Andor informatikussal, s ehhez derült égből villámcsapásként, bevonták Albert István-Csaba barátomat és engem. Marosvásárhelyen megtanultuk a honlapszerkesztés alapjait, és lassan, de biztosan megalakult a seminarium.ro (ami már nem a jelenlegi honlap…). A felület elkészülte után felötlött bennünk, hogy létrehozunk egy hub-ot (gyűjtőpontot), amelybe integrálódhatna a már működő erdélyi Mária Rádió regionális stúdiója és a mégIS (gyulafehérvári szeminaristák lapja). A SISMediaHub alakuló gyűlése nyomán rendelkezésünkre bocsátottak egy termet, melyet igyekeztünk komfortosan és mindannyiunk számára hasznos digitális eszközökkel berendezni. Ezután született meg következő nagy dobásunk, a teljesen átszabott mégIS. Szponzorok révén sikerült egy olyan lapot adnunk az emberek kezébe, mely szégyenérzet nélkül foglalhatott helyet a nagy magazinok mellett a polcokon. A szerkesztési időszakok, beérkező cikkek olvasata folytán rájöttem: van még bőven fejlődnivalónk – legalábbis a fogalmazás, szövegértetés, minőségi mondandó leirata terén. Könnyű volt ezen segítenem, mert ötödévesként a kispapok önművelő körének, az Erdélyi Magyar Egyházirodalmi Iskolának voltam az elnöke. A klasszikus előadásdömpingek mellett műhelymunkákra hívtuk a kispapokat. Számomra a legemlékezetesebb a Médiakommunikációs és a Márton Áron műhelynap volt. Az előbbin fogalmazni, hirdetéseket-, cikkeket írni tanultunk – Horváth Enikő, Molnár Melinda és Szőcs Csaba segítségével –, a másodikon az Emberkatedrálist ismerhettük meg nagyon közelről Virt László és Nagy Zoltán elhivatott munkája révén. Hatalmas segítség volt terveim megvalósításában az erős háttér: kispaptársaim és barátaim biztatása, munkabírása, főként az Ilyés Lehel, Simon Imre, Fülöp Szabolcs támogató jelenléte.
A feladatot korántsem tudtam befejezni szemináriumi éveim alatt. A kommunikációs stratégiánk hatalmas fejlesztésre szorul jelenleg is, melyhez társulnia kellene nagyon sok más médiához kötődő „tudománynak”. Az evangéliumi perspektívát nehéz átadnunk, ha nem használjuk a kor eszközeit, vagy azt latba vetve állandóan csak magyarázunk és magyarázunk: lehet, hogy jót, de nem jól…
2017-ben szenteltek pappá. Melyek eddigi papi életed legnagyobb örömei, támaszpontjai, kapaszkodói?
2017 augusztusától Zetelaka egyházközségének segédlelkésze lettem.
Az elmúlt közel három esztendő alatt egy igen erős közösségi ünneptapasztalat él bennem. Ezt a vidéket büszke nép lakja, hagyományaiban, vallásosságában és jellemében egyaránt. Ezek lenyomata figyelhető meg, amikor ünnepeinek hangsúlyt ad, eddig sehol sem látott módon. Ha valaki idegenként betér hozzánk egy szentmisére, nem tud ámulat nélkül távozni. A templom egyszerű eleganciája és a padjait betöltő embersereg látványa állandóan felemel, ha esetleg azt érezném, hogy csüggedek. A romkat.ro portálon keresztül ezekből az élményekből sokszor és sokat megosztottam a világgal, hogy épülhessünk általa.
Kiemelném a plébániai hittanórákon részt vevő gyerekek ragaszkodását is, a közel százfős fiú ministránsok tettrekészségét az oltárszolgálat terén.
Nem helyhez kötötten ugyan, de pontosan egy éve annak, hogy csatlakozhattam a csíksomlyói pápalátogatást előkészítő liturgikus bizottsághoz. A felkérés nagyon sokat jelentett számomra, erőm és tudásom legjavát igyekeztem nyújtani a rám bízott feladatok elvégzésében. A szentatya hiterősítő jelenlétén túl megtapasztalhattam azt is, hogy mi, papok igenis tudunk együtt dolgozni. S ennél jobb esély nem is adódhatott volna. Bár maradna ennek tapasztalata élő valóság…
Amennyiben mindennapi támaszpontot keresek, elvonulok a zetelaki nagytemplomba… A rám nehezedő nyugalom illatánál több nem is kell.
Erdélyi egyházi életünk sajátosságait miben látod? Mi az, amit erősíteni kellene, s mi kellene hagyni, hogy leperegjen rólunk?
Fogas kérdés, sajnos még kevés a rálátásom megválaszolni korhűen, kellőképpen. Csupán szeleteit próbálom megfogalmazni.
Egy nagyon gazdag múltú és jelenű egyházmegye vagyunk, beleértve a nyelvi és etnikai diverzitást is. Felőlem nézve, azt gondolom: olyan jó itt a széleken.
Elmondhatom, hogy Székelyföld tömbkatolikus-tömbmagyar mivolta erős kontrasztban áll az egyházmegye szívével, Gyulafehérvárral. A székelyföldi katolikus ember nem ismeri a dél-erdélyi katolikusság problémáit, és félő, hogy nem is érdekli, mert mindenki a maga valóságából szemléli környezetét. De ugyanez levetíthető a szórvány- és tömbközösségek viszonyulásaira is.
Vallási sajátosságaink bőven akadnak, s ez nagyszerű: van saját ének- és imagyűjteményünk, különböző liturgikus hagyományaink, melyek máshol nem fellelhetőek. Imagyűjteményeink revideálásra szorulnának, mert nyelvezetük nehezen érthető; liturgikus szokásainkat rendszerezni, felülvizsgálni kellene.
Erős Mária-tisztelő nép vagyunk, Csíksomlyó kegyhelyünk és búcsúnk kiemelkedő európai viszonylatban.
Miénk a CSIT, amely igen értékes ifjúsági találkozóvá nőtte ki magát.
Értéknek tartom a Verbum kiadó szerteágazó munkáját, amely kellően igényes. Sajnos nincs sajtóirodánk-, szóvivőnk. Jobbítani mindig adott és kötelességünk: szívközelivé tenni a jelent, s úgy formálni, hogy mindenkihez eljusson az az érték, amit képvisel.
Érsek atyánknak (és tanácsadóinak) az Isten adjon bölcsen ráhallgató szívet, hogy felismerje, mennyire radikálisan kell formálnia egyházmegyénk helyzetképét.
Istenélmények, melyek meghatározták eddigi életutad?
A marosszentgyörgyi kármelben időzöm néha, hogy megszólítva legyek. Az itt megélt élet légköre vonzásán túl nagyon egyedi, tövestől szakít ki és ültet át életem jobb medrébe. Ugyanakkor az istenélmények zömét hétköznapi beszélgetésekben vélem felfedezni. Igaz, ez manapság ritkult, de főként a szemináriumban és gyakorlati évem során tömérdek alkalommal nyílt meg előttem az „egzisztenciális szakadék”, melynek alján valósággal újjászülettem.
Akik írásaidat olvassák, gyorsan ráeszmélnek: különösen odafigyelsz arra, hogy mit írsz és azt hogyan fogalmazod meg, a mondanivaló, az igényesség viszont, téged ismerve, papi tevékenységed más területein is megmutatkozik. Honnan ez a különleges odafigyelés, miként alakult ez ki benned? Miért tartod oly fontosnak, hogy az, amit mondasz, teszel, annak mindig egyfajta súlya legyen, ugyanakkor igényesen meg legyen fogalmazva?
Gyerekorom ringatója nagymamám volt. Tőle tanultam, miként tartja a lelket közvetlen környezetünkben a dolgokhoz való viszonyulásunk, annak megnyilvánulásai. Magatartásformáinkat javarészt a környezet formálja, ezért nagyon fontos, hogy ez fel tud-e emelni vagy sem. És azt is, hogy a szívből áradó mosoly a legjobb ellenszer mindenre, a nyugodt hangszín hegyeket mozgat. És mindenért, de mindenért kőkeményen meg kell dolgozni…
Édesanyám révén magamba szívtam az irodalom léleknemesítő erejét. Az a világ, amit a könyvek és azok írói felépítettek bennem, elvonttá tett. De ezt egy csöppet sem bánom. Szeretek merengeni a viselkedési kliséken, arról, hogy ki hogyan él, ítél. Szeretem nézni, ahogyan az élet körülöttem történik. Akárcsak Ady az EMKE kávéházban… Ami rajtunk kívül végbemegy, a legjobb indítás ahhoz, hogy bennünk nemesebben érjen életté. Semmit sem tudok másként, mint ilyen összetett módszerrel elemezni. Ez a vesztem… Mindenkiben figyelem az igényt a jobbra. Ha nem találom, bezárkózom. És itt jön képbe a súly: túl olcsónak és egyszerűnek tartom a másként. Azt és amikor írok, mindig érzéseim kontextusában elemzem. Súlya akkor lesz a mondandómnak, ha észreveszem, milyen valóság az, ami körülölel, s mi az, ami mozgatja a kapcsolatainkat. Ezt muszáj felismernünk, megértenünk.
Igényesség és evangéliumi egyszerűség: úgy gondolom, nem zárják ki egymást. Papként hogyan látod e két szó kapcsolatát?
Az evangéliumi egyszerűségnek is vannak bonyolult oldalai, amit a legtöbbször elfelejtünk. De kétségkívül az örömhír a legigényesebb mondandó, mert: nem elvont, és mégis sokáig rezonál a szívekben, érdekeltté tesz életünk jobbításában, a tekintetünket befelé vonzza, és azt hivatott elérni, hogy másként tegyük le írott mását, mint ahogy a kezünkbe vettük. Nem attól, mert nagyon precíz, hanem attól, hogy hozzánk szól, egzisztenciális síkon.
Úgy tudom, néha verseket is papírra szoktál vetni. Mit jelent számodra a líra?
Kizárólag a magam szórakoztatására írok verseket, bár akad olyan eset, amikor kitör belőlem a „dolgok menetéhez történő” hozzászólás eme más formája. Emellett novellákat is létbe hívok, kizárólag helyi jelleggel, saját magam történéseivel. Amikor Szombatfalván gyakorlatoztam, egy néni az őszinteség teljességével mondta nekem: „maga papköltő lesz”. Szívemben őrzöm, de egyelőre nem nyitok a publikum felé.
A líra olyan nyelv, mely mindenkiben felébreszti a szunnyadó szépet, az emberi tekintet reformját, nemesíti a bennünk uralkodó káoszt és kimondja helyettünk, miért fáj a szívünk. A vers a legrövidebb út a szívekhez. Még sosem adott okot a csalódásra.
Tíz esztendő múlva hol látod magad papként?
Mindenkinek a képzelőerejére bízom a válaszlehetőségeket. Álmaim vannak, és dolgozom is értük. De az aratás beosztását más szervezi…
Kérdezett Fábián Róbert
Az interjú rövidített válatozata megjelent a Vasárnap április 19-i számában.
