A tavalyi év utolsó három hónapjában egy szatmári egyházmegyés fiatal pap vállalta azt a „feladatot”, hogy minden nap megosztja az evangéliumhoz fűzött gondolatait olvasóinkkal. A Mezőpetriben szolgáló „friss” plébánost hivatása alakulásáról, papi életének mindennapjairól, örömeiről kérdeztük: Barta Barnabással beszélgettünk.
Gyermekkorod óta pap szerettél volna lenni? Mit jelent neked Kaplony?
Azt mondják, és emlékeim is arról tanúskodnak, hogy – visszafogottan fogalmazva – nagyon eleven kisfiú voltam, konkrétan csintalan. Ennek ellenére mindig Isten közelében éltem. Rendszeresen jártam templomba, ministráltam. Gyermekkoromban sokat játszottam „papost”, azonban kamaszodva úgy gondoltam, az nem az én világom. De valami mégis mindig vonzott Isten és a templom felé, és valami különös vágy motoszkált bennem. Szülőfalum, Kaplony és annak közössége, valamint családom nagy hatással volt és van rám. Kaplony a gyökeret jelenti számomra, az éltető forrást, ahol megismertem és megszerettem az Istent, ahol megtanultam, hogy hívő közösségben érdemes és jó élni. Azt is mondhatnám, hogy Kaplony az én „személyes Betlehemem”, a születés, az Istenben való növekedés és elmélyülés helye.
Mi volt az a meghatározó pillanat, amikor már biztos volt az út a szemináriumba?
Hivatásomban nem meghatározó pillanat, hanem meghatározó folyamat volt. Vagy inkább meghatározó pillanatok sokasága, amikor megtapasztalhattam Isten szeretetét, gondoskodását, jóságát. Ugyanakkor Isten próbatételeit is, amelyek megerősítettek és még inkább megéreztették velem az ő irgalmasságát. Amikor egyre inkább növekedett bennem a vágy Isten iránt és a szolgálat lelkülete, döntöttem, hogy szemináriumba megyek. A középiskola 10. osztályába jártam, amikor jeleztem szándékomat akkori plébánosomnak, Vik Jánosnak, aki Isten segítségével és támogatásával elindított ezen az úton. Hála legyen érte!
Hogy emlékszel vissza a gyulafehérvári évekre?
Az emlékek az idő távlatából megszépülnek. Gyulafehérvár a második otthonom volt. Valahányszor visszagondolok, hiányzik a környezet, a közösség. Évfolyamtársaimmal, barátainkkal családdá formálódtunk az évek alatt. Nagyon szívesen megyek vissza, mintha hazamennék. Amikor a középiskolát befejeztem nagyon „honvágyas” voltam. Nehéz volt először ottmaradni Gyulafehérváron, nem szégyellem, sokat sírtam. Akkor nem gondoltam, hogy amikor valahányszor visszatérek oda, újra elérzékenyülök. De már nem azért, mert gyötör a honvágy, hanem mert valahányszor odamegyek, úgy érzem: hazajöttem.
Felszentelésed után Szatmáron szolgáltál, ifjúsági és ministránslelkészként, valamint püspöki titkárként. Mik voltak a legfontosabb feladataid?
Felszentelésem után először káplán lettem, ezt követően ifjúsági és ministránslelkész, majd ezt a feladatkört megtartva püspöki titkár. Mindhárom „feladatkör” vagy hivatásommal járó megbízás szép és lelkipásztori élményekkel teli volt. Püspöki titkárként természetesen a legfontosabb feladataim a személyi titkársággal járó ügyintézés és jelenlét volt, hogy a püspök úr mellett legyek, fogadjam az audienciára érkezőket, intézzem a levelezéseket, levezényeljem a püspöki liturgiákat, és még sorolhatnám. Természetesen ezeket össze kellett hangolnom az ifjúsági- és ministránslelkészség programjaival, de ez soha nem okozott gondot. Isten mindig gondoskodott rólunk. Ifjúsági- és ministránslelkészként legfontosabb feladatom az Egyházmegyei Ifjúsági Iroda által szervezett egyházmegyei, esperességi vagy plébániai szintű programok lelki kísérése. Hangsúlyozom, hogy a programok lelki részéért voltam felelős, de természetesen a munkatársakkal egymást mindig segítettünk. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy mindig gördülékenyen, békességben és szeretetben tudtunk együtt dolgozni munkatársaimmal a fiatalokért és fiatalokkal. Fontos, hogy ne csak értük, hanem velük dolgozzunk, vagyis velük együtt haladjunk az Isten felé vezető úton.
Mi a kulcs a fiatalok szívéhez, hogy találtad meg velük a hangot?
A fiatalok szívéhez a kulcs: meghallgatás, megértés, elfogadás, határozottság, példamutatás, tanács. Így találtam meg velük a hangot, hogy meghallgattam őket, igyekeztem megérteni a gondolkodásukat, átélni a helyzetüket, és elfogadtam őket. Megtapasztaltam, hogy nem azt várják el, hogy csak „bólogassunk” nekik és mindenben egyetértsünk velük. Vágynak és szükségük van rá, hogy érezzék határozottságunkat, példamutatásunkat, és várják tanácsunkat. Persze nem üres szavakat. De biztos vagyok benne, hogy miután meghallgattuk, megértettük, elfogadtuk őket, akkor nem csak üres szavakat fogunk mondani, hanem a Szentlélek jelenlétével Istent közvetíthetjük számukra. Ez pedig őket is megváltoztatja, átalakítja, közelebb hozza a Forráshoz, Jézushoz. A cél pedig ez: Jézushoz vezetni őket.
Papságodnak eltelt öt évében melyek voltak a legszebb és ugyanakkor a legnehezebb élményeid, emlékeid?
A legszebb élményeim a közösségi, Isten közelében eltöltött élmények. Elsősorban a szentmisék, közösségi imák, ifjúsági és gyerektáborok, az Isten jelenlétében együtt eltöltött idő. De idetartoznak az őszinte beszélgetések, találkozások, közösségi, családi és baráti események. A legnehezebb az, amikor közömbösséggel találkozom. Olyan személyekkel és környezettel, akik és ahol még nem ismerték meg az Istent. Vagy ami még súlyosabb, ha megvetik őt. Szép és nehéz élményekkel teli az ember élete, de a legfontosabb, hogy épülésére, lelki fejlődésére értékesítse.
Néhány hónapja fiatal plébánosa vagy egy takaros egyházközségnek. Milyen a „katolikus élet” Mezőpetriben? Plébánosként mit tartasz a legfontosabbnak, mire fordítod a legtöbb figyelmet?
Első benyomásom szerint – habár sokan elvándoroltak az egyházközségből és külföldön telepedtek le – az itt maradottak közössége élő, aktív és mélyen vallásos. Szeretettel és hálával gondolok vissza az első napokra, amikor annyian üdvözöltek személyesen, azt kívánva: „Plébános úr! Isten hozta! Érezze jól és otthon magát közösségünkben!” Otthon érzem magam. Ugyancsak az első napokban megéreztem, ha valóban Istent hirdetjük nekik és nem csak monoton vallási és hivatásbeli kötelességünket teljesítjük, akkor a közösség élni kezd, „pezseg” és Istenben növekedik. Fontosnak tartom, hogy közöttük legyek, értük és velük éljem a mindennapjaimat, úgy, hogy Istent és Jézus példáját helyezzem a középpontba. Természetesen ne csak szóval, hanem tettekre váltva. A legtöbb figyelmet arra fordítom, hogy jelen legyek minden korosztály számára, hogy mindannyiuknak hirdetni tudjam: Isten velünk, értünk és köztünk él. Ha ezt megértjük és nem csak üres szavak lesznek számunkra, akkor megváltozik az életünk.
Milyen volt számodra így elsőre plébánosként a házszentelések alkalmával meglátogatni a híveket? Volt-e idő beszélgetésekre, ismerkedésre?
A házszentelés a legalkalmasabb lehetőség a hívek jobb megismerésére. Megismerhettem a családokat, a hozzá tartozó tagokat, személyesebben találkozhattam velük. Nem utolsósorban azért is ismerhettem meg jobban az embereket, mert betekintést nyerhettem az életterükbe, környezetükbe, az otthonukba. Szent Csald vasárnapján mondtam a következőket: „Ha el akarjuk pusztítani a madarakat, pusztítsuk el a fészküket, ha tönkre akarjuk tenni az embereket, tegyük tönkre az otthonukat. Az otthonra márpedig szükség van. A keresztény családoknak, akik komolyan veszik a családi életet, és minden nap hoznak áldozatokat, hogy megőrizzék annak békéjét, nekik nem elég az összkomfortos lakás, hanem otthon kell. Az otthon az, ahol otthon érezzük magunkat, amely nem csak szép és értékes bútorokkal, hanem szeretettel van berendezve, ahol mindig vár bennünket valaki, aki hozzánk tartozik, aki nem csak velünk, hanem értünk él! Az otthon a béke szigete kell hogy legyen! Kint küzdelem, csalódások és szenvedések érnek bennünket, ezért a családi otthon békés szigete kell legyen az a hely, ahova, ha hazatérek, megértenek, segítenek, vigasztalnak.” A családi otthonokba betérve ismerhettem meg jobban az embereket, akikhez az Isten küldött a Főpásztor kinevezése által. Megismerhettem azokat, akik a családom lettek. Mert úgy jöttem ide, mint egy családba családtagként.
A napi evangéliumhoz írt rövid elmélkedések kapcsán kérdezem, mit jelent számodra az evangélium és annak hirdetése?
Az evangélium élet és út. Az evangélium hirdetése elindulás és haladás ezen az úton. A hivatásunk pedig, hogy soha ne térjünk le erről az útról, még ha néha meg is botlunk, hanem másokat is rávezessünk. Az életem Isten ajándéka, az evangélium élet. Számomra a legnagyobb feladat gyarlóságaim, emberi esendőségeim tudatában, hogy életem evangélium legyen. Istennek tetsző élet, mely másokat is Istenhez vonz. Ehhez kérem a kedves olvasók és szerkesztők imáját!
