A tanítványok sokunkhoz hasonlóan azon vitatkoztak maguk között, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus meghökkentő, mégis zseniális bölcsessége a tanítványokat is „helyretette”, de a ma embere számára is irányadó lehet, ha valaki vezető szerepet szeretne betölteni: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35). Egy közösség vezetőjének lenni roppant felelősség, ami a krisztusi tanítás szerint alázattal kell párosuljon. A vezetői pozíciókért vívott harcokban ez sokszor háttérbe szorul, és még keresztény közösségeinkben is érdemes emlékezetünkbe idézni Jézus tanítását, hogy a tanítványok hibájába ne essünk.
A több mint 7 és fél milliárd ember azért képes az egyébként az állatvilágban elképzelhetetlen mértékű összefogásra és együttműködésre, mert közösségekbe szerveződött, amelyekben különböző megnevezésekkel és habitusokkal ellátva ugyan, de vezetőket nevezett, nevelt ki tagjai közül. A vezetők egyfelől segítik a közösség boldogulását, másfelől kapcsolatba lépnek más vezetőkkel és közösségekkel, ami lüktető élettel tölti meg az emberiség közösségeiből létrejövő „érhálózatot”.
A szekularizált világ külön tudományágat szentelt arra, hogy miként kell mások tevékenységét koordinálni, hogyan kell tervezni, szervezni, irányítani, összehangolni: ez a menedzsment; a vezető személy pedig a menedzser. Katolikus közösségben a vezetésről elsősorban a hierarchia juthat először eszünkbe a papokkal és püspökökkel, azonban a világi hívek is betölthetnek döntéshozói szerepkört, gondoljunk például az egyháztanács tagjaira vagy akár keresztény elhivatottságú civil szervezetekre, szeretetszolgálatokra, egyéb intézményekre, amelyek szintén akkor működnek jól, ha bölcs és jó vezető segíti az adott közösség tagjainak együttműködését és a többi közösséggel való gyümölcsöző kapcsolatot.
A vezetőket számos besorolással próbálták már skatulyába zárni, ezeknek a típusoknak a fő jellemzői széles skálán mozognak, a teljesen autoriter, diktatórikus vezetői stílustól egészen a megengedő, minden irányítást nélkülöző vezetői magatartásokig. Számos módszer és technika létezik, ami segítheti a vezetőt a munkájában, ezeknek pedig a megoldandó feladattól és a szemlélettől függően eltérő fókuszaik lehetnek: problémaközpontú, vezetőközpontú, emberközpontú stb. Keresztényként nem feladatunk, hogy elköteleződjünk egyik vagy másik vezetői szemlélet mellett, azonban fontos, hogy tudatosítsuk ennek jelentőségét: nap mint nap vezetőkkel kerülünk kapcsolatba a munkahelyen, az iskolában, a különböző intézményekben; vagy éppen mi magunk töltünk be vezetői szerepkört.
A különböző vezetői feladatok más és más erényeket és készségeket igényelnek, egy építőcég vezetőjének más készségekkel kell rendelkeznie, mint egy múzeumigazgatónak és megint mással, mint egy plébánosnak, püspöknek. Keresztényként elsősorban az a feladatunk, hogy a krisztusi tanítást ültessük életbe, ami – nyomatékosítva – így szól: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.” Ez egyfajta iránytűként és alapelvként szolgálhat azok számára, akik keresztényként töltenek be vezetői pozíciót. Ez nem jelent gyengeséget, nem jelenti azt, hogy olykor nem kell „felborogatni” az asztalokat (ahogy Jézus tette a templomban az árusok asztalaival). Mégis alapvető elköteleződést jelez amellett, hogy vezetőként is a másik embert helyezzük előtérbe, emberségében megbecsüljük és tiszteljük őt, szeretettel fordulunk irányába.
A jó vezető a közösségből indul ki és a közösséget szolgálja. Ebben a krisztusi minta lehet követendő példánk. Jézus megmosta tanítványai lábát, amit a nagycsütörtöki szertartásban számtalanszor megismételt az egyház. Küldetésünk és missziónk, hogy vezetőként is megmossuk embertársaink lábát.
[…] A vezető a közösség szolgája […]