Káin, hol van a testvéred, Ábel? – a Biblia első oldalain ott az Úr kérdése. Káin válasza azóta talán több milliószor elhangzott: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” Sokakat megdöbbentett az elmúlt hetek történéseinek láncsorozata, amikor kiderült, hogy ártatlan lányok egy sorozatgyilkos áldozataivá váltak egy kisebb dél-romániai városban. Sokan vannak úgy vele, hogy követik a fejleményeket csupa kíváncsiságból, „jó, hogy nem nálunk történt”, mások együttérzően, felháborodva. Sokan pedig undorodva mondják: „hagyjuk már, megint ez a téma”. Keresztényként az foglalkoztatott az elmúlt napokban, mennyire vagyok én „őrzője a testvéremnek”, mennyire vállalhat szerepet egy-egy katolikus közösség abban, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő, hogy megelőzhetőek legyenek az effajta történések? Azt hiszem, számos megoldás van: a közösség gyógyító, megtartó ereje, az együttérzésre való nevelés, az istenfélelem, a bölcsességkeresés. Olyan bölcsességé, amely éltető és életadó, rügyfakasztó. Tökéletes társadalom nincs, megvalósíthatatlan is lenne. De olyan, amely jobbá akar válni, nem elképzelhetetlen. Hány és hány ember vére kiált fel az Úrhoz, akár az Ábelé!
Bölcsekről, bölcsességről, bölcsességkeresésről ma beszélni talán „mesébe illőnek” tűnik. Nem szeretjük, ha más tanít bennünket bölcsességre, okos gondolatokra, járt utakra, az okos gondolatok mögött gyorsan „bőcsködést” feltételezünk. Amikor keresztényként bölcsességről hallok, mindig eszembe jut, milyen lehet az emberi bölcsesség, és milyennek kell elképzelni Isten bölcsességét. Talán a választ érdemes a Szentírásban keresni. Az Ószövetség válaszlehetőségeket kínál, számos helyen keresi a bölcsességet, annak forrását, megvalósíthatóságát. De ennél több: a bölcsességet helytelen úgy felfogni, mint valami elvont, elérhetetlen hegycsúcsot. A Szentírás, amikor bölcsességről beszél, nem ad egyetlenegy, pontos „püthagoraszi tételt”. A bölcsesség ennél több. Életet adó. Ezért hasonlítja újra meg újra össze a bölcs és igaz ember sorsát az istentelenével. A bölcsesség tanulható, de vágyni is kell rá. Az emberi bölcsességet a Szentírás évszázados hagyománya az igaz ember sorsának hívja. Az isteni bölcsességet kérni, keresni, megtalálni nemcsak lehetőség, hanem felhívás az Isten felé való közeledésre. Út. Talán egyik útja annak, hogy válaszunk legyen arra a kérdésre: „Hol van a testvéred?” És út arra, hogy megértsük, életbe ültessük: igenis őrzői vagyunk egymásnak, még akkor is, ha nemcsak búza, hanem konkoly is egyenesedik helyenként.
