Sorescu felfogásában egy magányos halászt látunk, akinek a bibliai Jónással ellentétben nincs bűne, nem menekül. Magányos, és még nagyobb magányba, egy cethal gyomrába kerül. Innen sikerül kiszabadulnia, de mindig újra elnyeli egy újabb, még hatalmasabb hal. Börtönből börtönbe kerül, ez az ő „haladása”, és Sorescu értelmezésében végeredményben ez az emberi lét jellemzője…
Marin Sorescu első színdarabja, a Jónás, 1968-ban jelent meg a Luceafărul folyóiratban. A szerző szerint ez „tragédia négy képben”. A darab a Paracliserul (A sekrestyés) és a Matca (A méhkirálynő) című színművekkel együtt A sóhegy szomjúsága című trilógiát alkotja.
A Kolozsvári Állami Magyar Színház színpadán lehet most ezt a darabot megnézni, az előadás a bukaresti Nottara Színházzal közös produkció, rendezője Tompa Gábor, a címszerepet Gabriel Răuță játssza, a visszhang szerepében Cristina Juncut látjuk-halljuk, aki Ada Milea zenéjét játssza és adja elő. A darab díszlet- és jelmeztervezője Carmencita Brojboiu, aki, mint mindig, érdekes, sokatmondó hátteret teremt az egyszemélyes előadásnak, és funkcionális, egyben a jellemzést szolgáló ruhadarabokat ad a szereplőkre. Tompa Gábor rendezésének fő gondolata: „Engem Jónás egyrészt a vallás, másrészt a kortárs művész szempontjából érdekel. Jónás alakja, sőt a színész, Gabriel Răuţă alakja is gyakran emlékeztetett Brâncuşi-ra, az anyaggal küzdő művészre. És a szövegben ott van ez a sor: Semmi jót nem tett életében, csak ezt a fapadot csinálta, s köréje rakta a tengert. Egy fából készült pad a tenger közepén… Fantasztikus kép, és nekem A csend asztalát juttatja eszembe. Itt is egy ismert motívummal van dolgunk: amikor a mű elpusztítja alkotóját. És igyekszünk utalni Brâncuşi-ra, aki a száműzetés cethalának gyomrában élt. Számomra a Jónás a mai világ művészének létállapotáról, és a hittel kapcsolatos kételyeiről szól. A művész kapcsolatáról Istennel, az istenséggel, ihlettel, reménnyel és reménytelenséggel.”
A magyar nézőnek Jónásról a bibliai mellett egyből és azonnal Babits Jónása jut eszébe, és akár akarja, akár nem, valamelyest meghatározza az elvárásait. Babits ugyan részben eltér a bibliai történettől, illetve sajátos értelmezését nyújtja, hiszen saját magányos prófétaságát és a magyar költő, a magyar értelmiségi kényszerű, ugyanakkor nehezen viselhető prófétai sorsát írta meg. Azét a prófétáét, aki „rühellte” a prófétaságot: ki szeretné a tisztánlátást egy hazugságokba menekülő társadalomban, s kinek volna kényelmes szerep tükröt tartani és az ítéletet hirdetni a hamisságba beleragadt kortársaknak?!
Ugyanakkor a román Jónás, Sorescu hőse nem nagy formátumú próféta, csak egyszerű halász, aki a hétköznapi lét rejtelmeivel birkózik, egyszerűen értelmet próbál találni, egy kis vigasztalást a „hal gyomrában”. Ezért az előadás a tragikus és a humor állandó feszültségében áll, nem is lehet pontosan eldönteni vagy különválasztani a két minőséget. Akinek ez a típusú kettősség „bejön”, aki el tud szakadni a Babitstól „örökölt” elvárásain, annak tetszeni fog ez az előadás.
