Zárva van a családi ház ajtaja. Kulcsát a szomszéd őrzi, csak szellőztetni jár át időközönként. Már nem otthon ez, csak egy ház… szeretet nélkül, üresen. Aki fél életét e lak építésére-szépítésére áldozta, elindult a szeretet nyomába, és a védett otthonban kötött ki. Tizennégyen egy fedél alatt. Otthonról az otthonba, ahol a lakók és gondozók végső soron ugyanarra vágynak.
Péter Györgyről, a Gyulafehérvári Caritas szociomedikális ágazatának igazgatójáról, aki ismeri, tudja, a lelkesedő fajtából való. Olyan lendülettel tud mesélni a tervekről, hogy az ember már megvalósultnak látja. Még tél volt, mikor a Jakab Antal Tanulmányi Háztól hátrafelé mutatva közölte, hamarosan termőföldet fuvaroznak oda. Kialakítják a veteményes parcellát, hogy a védett otthonban lakó idősek kertészkedhessenek kedvükre. Szakemberek egymás között ezt munkaterápiának neveznék, Gyurka nem filozofálta túl, csak kedvükben akart járni azoknak az idős embereknek, akik ezeregyféle ok miatt, de távol kerültek családjuktól.
Szemem előtt megjelentek a szívecskéhez hasonló első reteklevelek, láttam, amint a dughagyma zöldje sarjad, s ha a cikkbe illő szavakat még nem is raktam sorba, de a fénykép már megvolt hozzá: ráncos-eres kezek gyomlálják az ágyásból a rendrontókat. Új élet kél az élet alkonyán… riport lesz ez a javából, ha egyszer kitavaszodik – álmodoztam két hónapra és ötven kilométerre a valóságtól. Mert amikor először mentem a védett otthonba, rájöttem, fontosabb is van, mint a palánták fejlődése.
Senki nem volt, aki megfogja a kezemet
„Az uram tisztességes, becsületes munkásember volt. Az az igazság, hogy neki mindig a család volt az első. Mi mindig megértettük egymást. Az első vagyonunk a két gyermekünk volt. Egy év három hónap eltéréssel születtek. Azt hittem, két gyermek elég, több nem kell. Lehet, ha több lett volna, jobb lett volna. De ez késő bánat. Az uramhoz nem is annyira a szerelem, mint a szeretet kötött. Annyi nehézség volt a családban, édesapámnak levágták a karját, édesanyámat kizárt sérvvel műtötték, s ő mindig mellettem állt. Persze, hogy egymásba estünk, szerettük nagyon egymást. Minden, ami szép volt, rá emlékeztet, romantika, éjjeli zene… minden. Harminc évig éltünk együtt, hetvenévesen meghalt. Abból a végén tíz év volt betegség. Én ápoltam, nem kellett soha senki, mindig hozzám ragaszkodott. A jó Isten adott erőt, meg is csináltam. Aztán, mikor egyedül maradtam, akkor nem volt szeretet. Búnak engedtem a fejemet, ahelyett, hogy magamat rendezzem, volt mindenem, nem igaz, hogy nem volt, de untam, hogy főzzek, magam után járjak. Egyedül, a négyszobás lakásban. Amikor már nagyon legyengültem, megérkeztek a gyermekeim. Azt hitték, a halálomra jöttek. Vitatkoztak, hogy melyikük vigyen el. Betegen senkinek sem kell senki. Vitatkoztak, sírtak. Mindenki sírt, siratott, csak éppen senki nem volt, aki megfogja a kezemet. Végül aztán úgy döntöttek, ahhoz, hogy egy kicsit meg tudjak erősödni, itt van a helyem. És ez így igaz. Itt mindenki megkap mindent. Még a szeretetet is” – íme csak egy történetfoszlány, ami a csíksomlyói védett otthonban fogadott.
Az idős asszonynak hét osztályról van igazolványa, mert ugye, a bölcsességet nem szokták oklevéllel jutalmazni. Választékosan, életét szép magyar szavakkal megrajzolva vetíti elém, s azt mondja, kimondani a valóságot szinte jólesik. Szinte jól és szinte rosszul, gyanítom, mert nekem bizony szomorodik tőle a szívem, s ha mással nem, bár ráfigyeléssel pótolnám a nagy hiánycikket, a szeretetet.
Szállodai szoba meghatározatlan időre
Nem említem nevén az idős hölgyet, azt is elkerülném, hogy történetéből gyermekei felismerhetőek legyenek. Akik ebben az otthonban vannak többnyire magukra hagyottak, utódaik messze élnek tőlük. Mégsem törhetünk pálcát felettük, mert csak ők tudják, mennyire keserű az idegen fehér kenyere. Fogadjuk el hát tényként: a Gyulafehérvári Caritas Csíksomlyói Védett Otthonában a tizennégy lakó többsége öreg, magányos és magatehetetlen, így került e hajlékba. Ezért is született meg az intézmény.
2017 októberében egy csíki családban tragédia történt. A beteg feleségét ápoló idős férfi meghalt. Özvegye ott maradt ágyhoz kötve, egyetlen gyermekük pedig külföldön. A caritasosok rendhagyó megoldást találtak ki: a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház szállodájának egyik szobájába költözzön be a néni, az otthoni beteggondozók gondját viselik, étkezése pedig a ház vendéglőjéből megoldódott. A költségeket lánya állta, és az idős asszony, tán életében először, szállodai ellátásban részesült.
Nem telt el sok idő, hogy kiderüljön, további két idős nőnek is e szálló lehet a biztonságos hajlék, mert pénz kerülne, de állandó felvigyázó otthon nem. Hárman voltak már, s a régebbi vendégek még emlékezhetnek, ahogy az idős hölgyek délutánonként römizgettek.
Ahol a védelem megadatik
A legelső ilyen lakó ma is él, de már nem szállodában. Létrejött ugyanis a védett otthon, és 2018 pünkösdjén oda költöztették át. Sokan lesznek még hálásak, annak a németországi magánszemélynek, aki az építkezés elkezdéséhez 73 ezer eurót adott
Az első lakó ott jártamkor nem volt virágos kedvében, csak szűkszavúan szólt a társakról, magáról: „Volt egy, aki innen elindult, azt mondta, hazamegy, de nem tudja, hol lakik. Az sincs, aki otthon fogadja. A mi kulcsunk is a szomszédasszonynak van odaadva, közben szellőztet, a gázt bekapcsolja, hogy a gyermekek, a leányom s a férje, amikor jönnek, legyen egy kicsi meleg. Most is itthon vannak, osztálytalálkozóra jött a leányom. Kipiheni magát, aztán érkezik ide, hozzám is. Gyakran jár, évente háromszor, négyszer is.”
Amíg a „gyermekek” távol vannak, az idősgondozók pótolják a hiányt. Olyan védett otthon ez, ahol tizennégy személy lakhat, fennjáró, a kor hozta betegségekkel küzdők. Kilenc idősgondozó áll mellettük, egy orvossal és egy intézményvezetővel együtt. Az ebédet és vacsorát a tanulmányi háztól hozzák, reggelire pedig egy cég szállítja az eleséget. Az ellátáshoz nincs állami támogatás, minden költséget a bentlakónak kell állnia, ami nem kevés, de nem is sokkal több, mintha otthonra fogadnának mellé ápolót. Ráadásul az otthoni gondozást vállalók a napnak csak egy részében vannak a beteg mellett, a többi órákra marad a magány és a veszély: ha elfárad, lebetegszik a gondozó, kire marad a gyengülő öreg?
Az otthonban megvédik egymást a magánytól. A lakók többsége szót vált társaival, de ha ahhoz nincs is kedvük, az ápolók ráveszik, hogy meséljen arról, ami a szívét nyomja. Nincsenek titkok, az otthon vezetője is nyílt lapokkal játszik.
Küsmödi Katalin tizenöt éve dolgozik a Gyulafehérvári Caritasnál, szociális asszisztensként alkalmazták akkor, majd projektkoordinátor lett. „A projekt lejárta után a statisztikán dolgoztam, aztán hat évvel ezelőtt adódott egy lehetőség, hogy lehet menni Svájcba dolgozni a Caritas keretén belül úgy, hogy megmarad a munkahely is. Három hónapot itthon kellett dolgozni és három hónapot Svájcban. Nagyon jó ötletnek tartottam, csak meg kellett tanulnom németül, ami nem volt könnyű 45 évesen. Tavaly november elején, mivel édesapám közben megbetegedett, úgy döntöttem, hogy itthon maradok. Akkor az igazgató felajánlotta, hogy kellene valaki, aki összefogja a csapatot az otthonban. Úgy döntöttem, megpróbálom” – mesélte.
Katalinnak családja az otthon közössége. Elvált, új életre készül, miközben idős szülei mellett még egy tucat öregnek viseli gondját… nem csak munkaidőben. Bejár este, hétvégén is, ha kell, örvend, hogy van saját mentőautó, így ha kórházba kell menni, a várakozás nem késlelteti az indulást. Bosszankodik azon, hogy a gyámügyi eljárások miatt akár fél év is eltelhet, pedig a demens magáért már nem tud felelősséget vállalni, és senki más nem veheti át ezt tőle. Együtt kesereg az időssel, ha aznap is hiába várta, hogy meglátogassák, és vigasztalja: gyermeke nem jöhetett, de interneten tegnap is, ma is érdeklődött róla.
Kopogtatásra várva
Van, akit itt a várakozás tart életben. Tiszta tekintetű, madárkatermetű asszony lesi nagy szemekkel, ki lép be az ajtón. Csak segítséggel tud közlekedni, de nagyon büszke arra, hogy napról-napra könnyebb a haladás. Rendszeresen edz, akár a testépítők, de célja nem az izomgyarapítás.
Szatmári származású, aki cukrász édesapja révén a harmincas években került Székelyföldre, megszerette. „Édesanyám, szegény, Isten nyugtassa, mindenféleképpen belőlem varrónőt akart csinálni, de én azt se tudtam, a tűbe elől, hátul fűzzük-e a cérnát. Belőlem pénzügyis lett, öcsémből cukrászt akartak, s ő szabó lett. Szerettem a szakmámat, jó kitanultam, negyvennégy évet dolgoztam. Férjhez is mentem, megtudtam, mi a kapálás, s három gyermek lett, két lány és egy fiú.” Ausztriában él a legnagyobb leány, a kisebbik Csíkszeredában, és amikor épp nincs külföldi munkán, itt lakik a menyecske is, megözvegyülve. A néni fia még nem volt ötvenéves, amikor meghalt.
„Éppen holnap lesz öt hete… öt hónapja, hogy ide kerültem, combnyaktörésem van. Ennyivel nem jöttem volna én be, ha itthon lenne a menyem. Odakint dolgozik, miután a fiam meghalt, barátnők csalták ki. Talált egy családot, megszerették őt, tavaly egyvégben nyolc hónapot is volt odakint. Akkor még én is jól voltam, tudtam magamat rendezni. Most a hírt várom, hogy mikor jön haza, mert a doktornő megmondta, hazaenged, ha van, aki otthon vigyázzon rám, mert nem vagyok nagy beteg, de felügyelet nélkül nem maradhatok. A kisebb leányom sokat dolgozik, a menyemre számíthatok” – mondja, s akármelyik pillanatban el tudná képzelni, hogy belép az ajtón az, aki őt hazaszállítja. Ott van a két ház az udvaron, jelenleg kulccsal bezárva. Ki kell nyitniuk, sok lesz a teendő, ha hazaérnek, s már őszre is megvan a terv: a kapu sarkánál abból a bordó orgonából, ami olyan csokros, gyönyörű, fiókát kell fogjon, hogy a doktornőnek is legyen belőle a kertjében, mert olyan asszony ez, aki a virágot nagyra becsüli.
Ébren álmodja a néni, milyen lesz, amikor megfogan az orgonaoltvány. Nem rugaszkodik el teljesen a valóságtól, hogy meghallja, ha kopogtatnak.
Bumerángszeretet
A doktornő Györffy Éva Beáta valóban szeretheti a virágokat. Minden otthonlakónak az éjjeli szekrényén van pár szál belőle, és büszkén mondják, hogy tőle kapták. Tán ez a legfontosabb pirula, amelynek beadásáról a szakember gondoskodik. Györffy Éva Beáta infektológus- és belgyógyász-szakorvos, mégsem az állami egészségügyi rendszerben dolgozik, hanem nyolc órában a Caritasnál. Hetente kétszer átjár a székelyudvarhelyi Szent Lukács idősek otthonában, a többi időt, esetenként az estéket is Csíksomlyón tölti. „Minden lakónak van családorvosa, az én szerepem abban van, hogy már a füstjelekből észreveszem a bajt, nem csak akkor, amikor ég a ház. Ebben az otthonban inkább szellemi hanyatlottak vannak, 70-90 év közöttiek, és minden időskori betegség jelen van. Ha az ember belgyógyász, fertőző betegségek szakorvosa, másként látja a helyzetet, mint egy családorvos. Harminc év tapasztalattal bátrabban merek belenyúlni inzulin-, vérnyomáskezelésbe, de mindig megbeszélem a családorvossal is” – közli az orvos, bár kétség nem fér létének szükségességéhez. A test és lélek változásairól azt mondja: „Nehéz lenne megmondani, hogy gyorsabban romlik-e annak az állapota, akit ritkán vagy egyáltalán nem látogatnak, mert itt csapatban, közösségben vannak. Nem is mondogatják a bajaikat csak azért, hogy felhívják magukra a figyelmünket, hogy foglalkozzunk velük. Akkor szólnak, ha tényleg valami gond van, nem a szeretetért, mert egyébként is szeretettel vannak körülvéve. Itt családias a légkör, ami talán a szellemi hanyatlás progressziójában is lassítást jelent.”
A lakók mellett az ápolókra is figyel a gyógyító. Úgy látja, eleve az a közösség, amelyik felvállalja, hogy ilyen emberekkel, elesettekkel, betegekkel, végstádiumba kerültekkel dolgozik, velük van együtt, fogja a kezüket, kíséri, más emberekből áll. „A hely neveli az embert. Egész más a lelkületük még ahhoz képest is, ami a kórházban van. Ott is teszel érte, de két-három hétig látod, nem nősz vele annyira össze, mint egy otthonban. Itt a szeretet áramlik: te adod, és hozzád jut vissza. Ez érződik a közösségben is, szeretetteljesebb, mint bármelyik, amelyikben én mostanáig voltam. Én annyi szeretet, mint itt nem kaptam soha az életben.”
Amíg a jó Isten össze nem szedi
Valóban van, akinek itt szeretet adni, akár csak puszta hallgatással, hogy az idős férfi kimondhassa: „Családom sajnos nincsen. Feleségem meghalt. Gyermekem is meghalt. Nincs. Unokám van, egyetemen. Én Parkinson-beteg vagyok, nem sokat tudok mondani a betegségemből kifolyólag. Sétálok, az kell egészségügyi szempontból is, de az olvasásban, keresztrejtvény-fejtésben nem segít már a fejem. Sajnos nem segít. A betegségemből kifolyólag nem nagyon kedvelem a társaságot. Tisztelem, becsülöm az embereket, de kerülöm, mert érzem, hogy nem vagyok társalgóképes.” Meghallgatni, és elfogadni az álláspontját. Emberszámba venni akkor is, ha szellemi leépülése miatt minden nap be kell neki mutatkozni, meg kell ismerkedni. Hallgatni aztán azt a visszatérő kérdést is, hogy mire jó a nagy vagyon, és hol van a szeretet, és egyetérteni, amikor az idős asszony bújában azt mondja: „viszi mindenki a saját életkeresztjét, amíg a jó Isten össze nem szedi.”
A termés számbavétele közeleg, a védett otthonban ez nap mint nap megérezhető. Ehhez képest mit számít az a pár reteklapi?
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
