A láng nem alszik ki

Húsvétvasárnap

0
1477
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
(Jn 20,1-9 )

vagy más evangélium, este mondott szentmisére:

EVANGÉLIUM

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
(Lk 24,13-35 )

Selma Lagerlöf, az irodalmi Nobel-díjas írónő A gyertyaláng című történetében egy legendás szent életét dolgozza fel, Raniero de Ranieróét. A Firenzébe helyezett elbeszélés szerint Raniero egy kovácsmester fia volt, de ereje felülmúlta mindenkiét. Úgy viselte a páncélöltözetet, mint más a selyeminget – mondja róla a fáma. Hirtelen haragú, erőszakos ember lévén igen szerette az utcai verekedéseket, ellenfeleivel bátran szembeszállt, soha nem érdekelte, hányan vannak. A dicsőség- és kalandvágy vette rá arra is, hogy elmenjen a Szentföldre a keresztes lovagokkal fölszabadítani Jeruzsálemet a „hitetlenek” uralma alól. Rátermettsége, vitézsége hamar meghozta számára a vágyva vágyott dicsőséget: ő volt az első, aki fölmászott Jeruzsálem falaira, jutalmul pedig megengedték neki, hogy Krisztus Urunk szent sírjánál meggyújtson a szent tűzről egy gyertyát. Este a tábori mámoros ünneplésben azonban egyik társa azt mondta neki: nem az az igazi hőstett, hogy meggyújtotta a gyertyát, hanem az, ha az, ha a lángot hazaviszi Firenzébe, és ott a dómban továbbadja a fényt. Raniero eleinte gyerekjátéknak tekintette, és reggel korán lóháton, felfegyverkezve elindult hazájába. A gyertyaláng teljesen megbabonázta. Féltve őrizte, hogy ki ne aludjon, a szél ki ne oltsa, a vihar ne érje, az ügető lova nyergébe inkább háttal ült, hogy testével oltalmazza a lángot. Két köteg tartalékgyertyát is vitt magával. Ha rablók támadták meg, inkább mindenét odaadta, csak nehogy a dulakodásban elveszítse féltve őrzött kincsét. Ha nyáját őrző pásztorlegény kezdte el ütlegelni, inkább türelemmel elviselte, csak a láng ki ne aludjon. Ha vihar közeledett, menedékházba ment, a gyertyát pedig kövek közé szorította, hogy fel ne boruljon. Az emberek csúfolták, pazzo-nak, bolondnak mondták, mihelyt megérkezett hazájába. Firenze utcáin a gyerekek egyenesen a lángra támadtak, felfújt arccal igyekeztek eloltani azt. Raniero fölállt a ló nyergében, magasra tartotta a gyertyát, ekkor egy erkélyes házból egy nő elvette tőle, és megmentette. Mint később kiderült, az otthonmaradt felesége sietett segítségére. Küldetését sikeresen teljesítette: húsvétvasárnap a dómban a Szentsírtól hozott láng lobbant fel minden gyertyán és mécsesben.

Az elbeszélés nemcsak Raniero megtérésének története, hanem a valamikor a Szentsírnál gyúlt világosság, a feltámadásba vetett hit útja is. Valamikor az emberiség a halál titkán túlról kapott híradást: ott, a sötétség mögött fény van, élet, öröm és boldogság. A Szentsír örömhíre hitünk központi üzenete: a halál fölött győzött Krisztus. Nem erőszakkal, nem fegyverrel, nem csellel – hanem szelíden engedelmeskedve az Atya örök tervének.

Szent Pál apostol így ír a 2. Korintusi levélben: „»A sötétségből támadjon világosság«, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán felragyogjon nekünk. Ez a kincsünk azonban cserépedényben van, hogy a nagyszerű erőt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk” (2Kor 4,6–7). A cserépedény, amelyben a nagyszerű kincset őrizzük, emlékeztet bennünket az agyagra, a földre, amelyből Isten az embert teremtette. A Krisztus arcán fölragyogott világosságot, a halál mögötti életet hitünkkel őrizzük törékeny, halandó testünkben. Valahányszor egy nagy betegség sújt vagy kénytelenek vagyunk valamelyik szerettünk koporsója mellé odállni, pislákolni kezd a Szentsírtól érkezett fény. Egy-egy megrázkódtatás, egy-egy tragédia, az elmúlás látványa mintha kioltaná a fényt lelkünkben.

A keleti és a nyugati liturgia is a fény továbbadásával kezdi húsvét ünneplését. A hívek kezében a gyertyák a szent tűzről gyulladnak fel. A sötétségben sokaknál ég a valaha föllobbant tűz – és a sokaságban nem kell félnünk, hogy kialszik a gyertyánk. Mindig ott van valaki mellettünk, aki ad saját lángjából. Húsvétkor ezt ünnepeljük: a láng nem alszik ki. Ebben a hitben erősít meg minden évben a ragyogó fények látványa, és ezt üzeni minden húsvéti gyertya: életünkön immár nem a sötétség, a halál az úr, hanem a világosság. Jézus Krisztus szelíd erővel győzött – és bár sokaknak bukásnak tűnhetett élete – mégis sikeresen teljesítette küldetését. Ő maga mondta: Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! (Lk 12,49).

László István kolozsvári segédlelkész

Megjelent a Vasárnap április 21-i számában.