Mindenkinek, aki elindul az Istenkapcsolat útján, nyitottsággal kell járnia, hogy fölfedezze Isten nyomait az életében – mondta Vass Csaba Imre szerzetes az egyházmegye papjainak tartott lelki napok kapcsán.
Vass Csaba Imre lazarista szerzetes tartotta a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak tavaszi lelki napjait március 11-én a Szatmári Főesperesség papjainak, kedden a Nagykárolyi Főesperességhez, szerdán pedig a Máramarosi Főesperességhez tartozó papoknak. Első előadásnapja után beszélgettünk a lazaristákról, előadása gondolatairól.
A maros megyei Görgényüvegcsűrön született 1984-ben, jelenleg Nagyváradon él. Azt olvastam, magyarországi tanulmányai alatt került közel a rendhez. Így volt?
A nyolcadik osztály elvégzése után adódott egy lehetőség, hogy Budapest mellett, Szobon – ez egy kis városka a Duna kanyarban – folytathassam tanulmányaimat. Kollégista voltam és az iskola, amelybe jártam, a lazaristáké. Így ismertem meg a lazarista szerzeteseket, a rendet és a lelkiséget.
Magyarországon sok lazarista működik?
A magyar tartomány hét főből áll most, hatan vagyunk aktívak. Ez az egyik legkisebb tartomány a világon, de még önállóan működik. A nagyváradi rendház, amelyben ketten vagyunk, úgyszintén a magyar tartományhoz tartozik. Budapesten működik négy testvér, de van a rendnek még két intézménye: Szobon a gimnázium, de ott most nem lakik egyik szerzetesünk sem, illetve Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kampuszán belül van egy egyetemi kollégiumunk, amelyet egy világi igazgató vezet.
A jelenlegi működésük megfelel a karizmájuknak?
Az elsődleges karizmánk a missziók, beleértve a népmissziókat. Nagyon sok, egy-két hetes népmissziót tartottak a lazaristák, a negyvenes évekig elég intenzíven működtek. De vannak külmissziók is. Világviszonylatban nézve a lazaristák társasága háromezer fős közösség. Európában a nagyobb tartományok Lengyelországban, Olaszországban, Spanyolországban, Franciaországban vannak. Egy másik fontos küldetése a rendnek a szeretetszolgálat, a szegényekre való odafigyelés. Páli Szent Vince, az alapító ezt tartotta nagyon fontosnak. Egy harmadik irányként pedig a papképzést nevezzük meg. Maga az alapító, Szent Vince kezdte el Párizsban ezt a szolgálatot. A papság számára minden héten konferenciákat szervezett, hogy a folyamatos képzés jelen legyen a papok életében, lelki és tudományos területen egyaránt.
A szatmári egyházmegyébe a karizmának megfelelően a papok lelki építése céljával érkezett.
A paptársakkal közösen arról elmélkedünk, hol van a forrása a mi papságunknak, hová kell nekünk visszatérni időről-időre? Minden a kegyelem forrásától, azaz Krisztustól indult el a mi hivatásunk. Éppen ezért Pál apostolnak a nagyon rövid, határozott, megrágott, megélt kijelentését néztük meg: Tudom, kinek hittem (2Tim 1,12). Ez utal egy tudatos döntésre, amit mi válaszként adunk a meghívásunkra, utal arra a forrásra, amelyhez nekünk vissza kell térni. Kinek hittem? Kihez tartozom? Kitől indul az én küldetésem? Honnan merítem az erőt? A „hittem” egy múltbéli eseménynek tűnhet, de hatása van a jelenre. Ahogy a hivatás bontakozik minden papnál, szerzetesnél, hittel áll hozzá. És ez jelent egy ráhagyatkozást is, mert sok mindent nem tudunk, amikor eldöntjük, hogy elindulunk ezen az úton. Olyankor csak egyvalami világos az ember számára, hogy Krisztussal és Krisztus mellett akar haladni. De hogy merre visz majd az út, milyen kanyarok, feladatok, kihívások, örömök és nehézségek lesznek, az a ráhagyatkozás területéhez tartozik.
Kötelező érvényű az, hogy az ember – függetlenül attól, hogy pap vagy világi – el-el távolodik Istentől, hogy megkopik az élmény, a lendület, a hit?
Olyan értelemben kötelező, hogy ha nem teszek ellene, akkor be fog következni. Mint ahogy, ha nem eszem, akkor legyengül a szervezetem. Ugyanígy a pap életében is, ha erre a forrásra, a minden kegyelem kútfejére nem figyel, akkor bekövetkezik.
Hogyan kell erre jól odafigyelni?
Nagyon fontos, hogy ne váljon rutinná az, hogy papok vagyunk, hogy szerzetesek vagyunk, hogy keresztények vagyunk. Amikor az ember úgy érzi, hogy megtanult valamit, olyan rutinos kezd lenni aztán. Tud valamit, rutinosan végzi, de nem biztos, hogy tudatosul, amit tesz. És mi bármit is teszünk – legyen az gyóntatás, szentmise ünneplése – nekünk sosem szabad engedni, hogy megszokásból tegyük. Akkor hiányozni fog belőle az élő kapcsolat. Ott egy találkozás van, és ha én erről megfeledkezem, akkor felületes lesz minden. Éppen ezért mindig tudatosan térjünk vissza oda, ahonnan indultunk, a gyökerekhez. Újítsuk meg az akkor kimondott ígéreteket vagy fogadalmakat, a szerzetesek esetében. Ezek újra tudatosíthatják bennünk a kezdeti lelkesedést, ami akkor elindított bennünket, mert valami elindított bennünket ezen az úton. Így élő lesz a szentségekkel való találkozásunk, élő lesz az emberekkel való kapcsolatunk.
A forráshoz való vissza-visszatérés ugyanúgy érvényes a hívekre is.
Mindenkinek, aki elindul az istenkapcsolat útján – és keresztségünktől fogva erre kaptunk meghívást mindannyian – nyitottsággal kell járnia, hogy fölfedezze Isten nyomait az életében. Nem fogjuk talán ezt minden nap látni, de szükséges, hogy megragadjunk egy-egy olyan pillanatot, amikor tudtuk, hogy jelen volt az Isten, éreztük a közelségét, ott volt mellettünk, éreztük a bátorítását, a Lélek fuvallatát. Kell minden hívőnek ilyen élmény, hogy aztán ezekhez visszatérjen, innen újra erőt tudjon meríteni, mert valamikor sötét völgyekben járunk, nem látjuk mindig annyira tisztán, hogy közel van az Isten. Vissza tudunk térni a biztos pontokhoz, amikor tapasztaltuk, hogy ott volt Isten az életünkben, újra fel tudjuk venni a fonalat és újra szőni a vele való történetet.
Józsa János
