Irodalmunk egyik legnagyobbja költő, tanár, újságíró, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára volt. Páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett, a műveiben hatvanezer körüli egyedi szót használt, ezzel messze fölülmúlta költőtársait.
Nagyszalontán született református családban, Budapesten halt meg 1882. október 22-én. Kenyérkereseti célból jegyzőként dolgozott szülővárosában, innen a név: a szalontai nótárius, emellett úgy is ismerték, mint hallgati embert. Versei közül többek közt balladaköltészete kiemelkedő, ezért a ballada Shakespeare-jeként emlegetik.
Szülei késői gyermeke volt, előtte nyolc testvére tüdőbajban meghalt. Tehetsége és szorgalma révén tizennégy évesen segédtanítóként dolgozott, felnőtt korára pedig latinul, görögül, németül, angolul, franciául tudta olvasni és érteni az irodalmat, s fordítani.
Az irodalomban 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal jelentkezett, ismertté az 1846-ban készült Toldi tette. Az 1848–49-es forradalmat követően bujdosott, majd Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanárként dolgozott. Pestre a Kisfaludy Társaság igazgatójaként került. Petőfivel kötött irodalmi és személyes barátsága is híres, még halála is ezzel függ össze: a már gyengélkedő Arany 1882. október 15-én egy Petőfi-szobor-avatáson fázott meg, majd tüdőgyulladásban 65 évesen hunyt el.
Az évfordulón verseivel – vidám, szatirikus és líraibb hangulatú, búcsúzó énekeivel – emlékezünk rá.
DE GUSTIBUS
Magyar Miska olyan ember,
Hogy a könyvet nem szereti,
Csak azt hányja, csak azt veti:
Minek a könyv? kell is neki.
Egyszer mégis, (ha nem lopott),
Ajándékba könyvet kapott,
És, így levén az állapot,
Olvasni kezde egy lapot.
„Hallja maga, János deák!
Mi van ebben?” – Hát ídeák
Felel neki a kérdezett,
Költői finom ídeák.
„Értem. De mért nem rak tehát
Belé vaskosabb ídeát?
Én úr vagyok, nem böjtölök;
Sódorral mártom a theát.”
(1853. jan. 2)
A HEGEDŰ
Víg legenda
Krisztus urunk Szent-Péterrel
Vándorolván gyalogszerrel,
Magyarhont is útba ejté,
Az alföldet nem felejté,
Ha a beszéd nem szófia
És áll a géográfia,
Amit ugyan eldönteni
Szoroska hely az itteni.
Mondom tehát, mennek vala:
Elől az Úr, –
Nehány lépésre szótlanúl
Követte hű apostola.
Útközben egy csárdához értek,
Vendég ivott abban temérdek,
Azaz hogy mindenféle sok
Palóc, matyó fuvarosok,
Jó alkura, még jobb hiszembe’
Tehert szállítva Debrecenbe,
Bogárhátú, széles faru
Szekereik, mint egy falu,
Oly szanaszét, rendetlenül,
Hevertek az állás körül;
Míg a lovak, mint ünnepen,
Szélt vettek a széles gyepen
S nem látszanak busúlni rajta,
Hogy valaki el-, vagy behajtja,
Vagy eltévednek és soha
Nem lesznek a matyó lova.
Ellenben a jókedvű gazdák –
Ők úgyse’ gondolnak vele:
Busúljon a ló – arra bizzák –
Hiszen elég nagy a feje;
A kancsó kézről-kézre jár,
Énekelik, hogy: isz – sza már;
Hallani zajt,
Hangos kacajt,
Szidalmat is, épűletest,
Rohadt beszédekkel vegyest.
Péternek mindez új dolog,
Szeretné látni, hallani
Kissé közelről az egészet,
És, mintha vonná valami,
A csárda felé sompolyog,
Gondolva, hogy tán csak benézhet.
Aminthogy rögtön is bement,
Urának ellenére, ki
Szelíd hangon így szólt neki:
„Ne menj be, Péter!”
Nem mondja kétszer;
De, büntetésül, hogy bement,
Hátára hegedűt teremt.
S alighogy a küszöbre lép,
Alig fordúl egyet elébb,
Midőn körötte, mint a méh,
Felzendül a garázda nép.
„Huzd rá! huzd rá!” kiáltja mind,
Dolgozván a sok itce, pint;
Az egyik a borát köti,
A másik pénzét csörgeti;
Furfangosabb elmével egy
A léces kármentőbe megy
S a fürge csaplárnét kivonja,
Szintúgy repít belé a kontya,
És táncra-billegőn a pár
Elébe áll, nótára vár.
Péter pedig csak néze szét:
Mirevaló minde beszéd?
A hegedű… az oly csodás:
Nem látja ő, de látja más.
Hiába szólt, hiába kért,
Hogy ő a nótához nem ért: –
Tűzre olaj a kifogás,
Kopasz mentség, szabadkozás.
És már nőttön-növő dühök
Miatt a házpalló dübög;
Alant a ház pallója, fent a
Béketürő mester-gerenda;
Ütés ütésre, botra bot:
Veszedelmes egy állapot!
Én nem tudom, de gondolom,
Hogy abból Péter is kapott.
Az Idvezítő ezalatt
Szép csöndesen tovább haladt,
S midőn elérte a tanitvány,
Feléje fordult, így tanitván:
„Kiváncsiság bűnnek fele,
A rossznak már nézése ront;
Ki szántszándékkal lett bolond,
Hagyd ott! ne szólj aznap vele;
Józanság! a szavam, – de részeg
Ember elől én is kitérek.”
(1853. ápr. 17)
RÉGI MAGYAR ÉNEKEK
Somogyi Antal humbugja
Ál verset költesz, de rosszúl: így kétszeres a bűn;
Egy az, hogy roszat írsz; más, hogy akarva hazudsz.
Somogyi! könyvednek mégis fele bűn, fele mentség:
Bűn, hogy csalni akar; menti, hogy arra silány.
(1873. szept. 4)
HONNAN ÉS HOVÁ?
Mily rövid az élet!…
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? hová visz?…
Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?…
Ki tudná megmondani!
Míg tündöklött, addig élt.
S honnan jössz te, lélek…
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?…
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?…
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
Mily rövid az élet! –
Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak –
S csak zavarja a tudást.
Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
– Mit tudása így teremte –
Azt az örök éjszakát?…
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó –
Mi lehet még ezután?
Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe’ jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a „boldogok szigetjén”,
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. –
Mit hisz a tudós? ő lássa,
Földi pályám’ ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; –
S rövid foglalatja ez:
Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, –
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
– Ahogy csillagfutást felvesz –
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
Én is lantot pengeték.
(1877. júl. 14)
AZ AGG SZINÉSZ
Még egy pár jelenet! s a függöny aláfoly,
A lámpa kialszik, taps és fütty elhallgat;
Még egy pár jelenet! – s vége. Azután – oly
Néptelen, rideg, bús lesz a deszkaalkat.
A nézők csoportja hazaszéled innét,
Egykedvűn felejti mosolyát vagy könnyét,
És a hosszu dráma, melyben szinre lépék;
A nagy játékrendből ki lesz hagyva, végkép.
(Hihetőleg az utolsó évekből)
EX TENEBRIS
Keserűből jön az édes,
Édesből a keserű;
Rekkenő nap nyugta kétes,
Szebb, borúra várt derű.
Ma ködös szem, mord kedéllyel,
Holnap tisztább mindenik:
Meghozhatja – tán egy éjjel,
Hogy majd „új fény jelenik.”
Vagy, ha ez nem, a vakságnak
Kiürítem poharát,
S az „örök világosságnak”
Várom fénylő sugarát.
(1877. szept. 24)
SEJTELEM
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
(1882. márc. 2)
