Komplex pszicho-spirituális szakmai továbbképzés (KSZTK) lesz lelkipásztorok, lelkipásztori munkatársak és segítőfoglalkozásúak számára. Várják mindazokat, akik szeretnének spirituális és pszichológiai életük minőségén dolgozni és szakmai működésükben fejlődni. A program célja kettős: a személyes fejlődés és a szakmai továbbképzés. Az Élet bőségben KSZTK alapelve a testi, pszichikai és spirituális szempontok integrációja a személy életében annak érdekében, hogy minél teljesebben és mélyebben tudja megélni saját hivatását és küldetését. A vízióban megfogalmazott komplex szemlélet alapján a résztvevőknek elméleti és gyakorlati tudást nyújtunk, amelyet beépíthetnek saját szakmai szolgálatukba. A KSZTK magáénak ismeri és hangsúlyozza a katolikus pasztorális szempontokat is. Bővebb információt IDE kattintva kaphatnak.
A meghirdetett képzésre december 30-ig lehet még jelentkezni.
A program célkitűzéseiről olvasva Homa Ildikót kérdeztük a KSZTK meghirdetésének motivációjáról.
Mik a kiégés tünetei egy szerzetesi, papi hivatás esetében?
A kiégésnek számos tünete lehet, azt is mondhatnánk, hogy egyéni variációkban mutatkozhat meg. A kiégés nem annyira régi „találmány” az emberiség életében, ha arra gondolunk hogy Freudenberger elsőként csak 1974-ben írta le mint jelenséget, olyan önkénteseket látva, akik nagy lelkesedéssel és odaadással dolgoztak jótékonysági szervezetekben, de aztán pár hónapon belül ezt a lelkesedést felváltotta a kimerültség, idegesség, cinizmus. A kiégés ennek a kezdeti lángnak, égésnek a kifulladására utal. Sokan tanulmányozták és kezdték alkalmazni a levonható tanulságokat főképpen a segítő szakmákban. Én a kiégésnek az egzisztencia analitikus megközelítését találom hasznosnak, mert az paradox módon arra hívja fel a figyelmet, hogy „akkor égsz ki, ha nem égsz el”. Azt értem ezen, hogy ha valaki nem a szívével él, vagyis nem lángol valamiért, akkor valószínűleg kiég. A szívvel való élés azt jelenti, hogy a viselkedésünket inkább az értékek, mint a szabályaink motiválják, inkább a „szeretem”, mint a „kell” ige. Viktor Frankl nyomán Alfred Langle azt mondja, hogy az az ember, aki nem fedez fel értelmet a munkájában – és itt nem racionális értelemre gondolunk –, az könnyen egzisztenciális vákuumba kerülhet. Ez az egzisztenciális vákuum aztán színezi az egész életét, egyfajta szemüveg, amelyen keresztül minden az élességét veszíti, tompává válik. Spirituális értelemben a Szentírás szavaival is megfogalmazhatjuk a kiégést, ha azt mondjuk, hogy az „langyosság ”,„félszívűség ”. Aki „beleteszi egészen ” a szívét valamibe, az nem ég ki – ez a paradoxon. Sokkal jobban elfárad az ember attól, ha „félti magát”, mintha „beledobja magát”. Szükség van itt a bölcsességre és a prevenciós programokra, mert nem az „esztelen”, zelóta típusú hozzáállást szeretnénk szorgalmazni, hanem a hiteles segítségnyújtást, aminek megvannak a maga szakmai kritériumai. De hivatkozhatok ismét a Szentírásra: annyira tudod a másikat szeretni, segíteni, amennyire magadat is. Tehát ha nem foglalkozol magaddal, ha nem vigyázol és gondoskodsz magadról,könnyen kiéghetsz. A papi és a szerzetesi szolgálatban gyakran itt történik a csúszás, amikor azt gondoljuk, hogy nincs szükség énidőre és szakmaiságra a hivatásos életben. Ezt nem elméleti programokon lehet megtanulni, hanem önismereti programokon elsősorban.
Mit lehet tenni, ha a kiégést észleli magán az ember?
Azt szoktuk mondani, ha már valaki kiégett, akkor nagyon nehezen „hozható helyre”, azért is, mert ez nem egy akut történés, hanem egy krónikussá vált történet. Vannak azonban jelek, ezért is fontos a segítő szakmákban a rendszeres szupervízió, ezt a papoknál és szerzeteseknél felválthatja a lelkivezetés is, amennyiben nem„hályogkovács” módjára történik. Az első jel talán a fásultság, önmagunk és mások leértékelése, a cinikusság időnként. Önvallomásként azt mondhatom el magamról, hogy számomra egyik tünete a szakmai kifáradásnak, ha már nem akarom csinálni. A pszichológusi, pszichoterápiás szakma köztudottan nehéz, mert gyakran mások indulatainak és feldolgozatlan érzéseinek projekciós felületévé válunk. De elmondható ez a papi hivatásról is: sok mindent elvárnak az emberek tőlük, erre többféle, funkcionális vagy kevésbé egészséges védekezési stratégiával lehet válaszolni. Ezért is annyira fontosak az olyan fórumok, ahol nyíltan lehet azonos szakmabelieknek és hivatásbelieknek beszélgetni. Úgy tudom,több helyen működnek ilyen papi közösségek, a segítőszakma-belieknél pedig ez alapvető standard.
Klasszikusan azt mondanák, többet kell imádkozni… ma ez nem elég? Régen nem volt kiégés?
Ma is vannak mindenféle „mennyiségi próbálkozások” és „imahadjáratok”, de nem hiszem, hogy ezek használható metaforái lehetnének egy minőségi spirituális életnek. A több ima mindenképpen több csendet feltételezne és ez biztosan gyógyító hatású. Régen is volt kiégés, csak talán nem volt ennyire tanulmányozott, vallásos körökben nemvolt illő ilyesmiről beszélni talán. De ma már számos szakirodalom és használható kézikönyv jelent meg egyházi kiadóknál is.
Ma miért aktuálisabb ez a téma, mint régebben?
Talán azért is aktuálisabb, mert nagyon megváltozott a társadalmi légkör, és ez óhatatlanul befolyásol minket. Zygmunt Bauman beszél a folyékony modernitásról, amelynek lényege, hogy az ember nem tudja, merre halad, nincs jövőképe, csak azt tudja, hogy mit hagy maga mögött. Egy olyan társadalmi hangulatban, ahol minden bizonytalan, az ember kapaszkodik, és sokszor még bizonytalanabb ideológiákba kapaszkodik. Elég végignézni a könyvkínálatot vagy programkínálatot, a legtöbbd rága és gyors gyógyulást, receptet ígér. Bauman szerint egy társadalom akkor egészséges, ha kérdéseket tesz fel önmagának. Ez érvényes az egyénre is, az egyházra is. Annál szabadabbá válhatsz, minél több kérdést teszel fel magadnak. Azt hiszem, ebben a képzésben mi csak annyit tudunk ígérni, hogy megtanítunk kérdéseket feltenned magadnak.
Mit tud egy ilyen képzés nyújtani? Megelőzés vagy maga a gyorssegély?
A kiégésről beszéltünk eddig, de a képzésnek ez csak egy része, sokféle tematikát szeretnénk körbejárni, ahogy a szórólapon is olvasható. Itt csak egy gondolat erejéig kiemelném a szexualitás megélését, ha már beszéltünk a képzés aktualitásáról. Itt is Baumanra hivatkozom, aki szerint a ma embere mindent tud a szexről, mégsincs fogalma róla. Azt hiszem, ez is olyan téma, amivel segítőként gyakran találkozunk, és nem tudunk hiteles segítséget nyújtani, ha nem néztünk szembe a saját szexualitásunkkal. A vallásosság, a spiritualitás egészséges megélése engem már régóta foglalkoztat, abban a nem kedvelt szerepben találom sokszor magamat, hogy megpróbálom nevén nevezni vallásos viselkedésünkben a lélektani dinamikákat is. Kereső és tévedő ember vagyok, de nagyon hálás, hogy ennek ellenére sokan megosztották velem történeteiket – fájdalmasat és örömtelit egyaránt. És persze hordozom a saját történetemet is. Ezekből a történetekből inspirálódva éreztem azt a felelősséget, hogy valamit tenni kell. Persze a konfidencialitás köt, de néha beszélni kell arról névtelenül, hogy milyen pszichés jellegű problémákat látunk egyházunkban, mert mindannyiunk közös felelőssége, hogy vallásosságunk és annak képviselői milyen sebeket okoz(hat)nak másoknak is.
A képzés egyfajta kereskedelmi tényezővé vált manapság, nagy a versengés ezen a téren is. De az „Élet bőségben” KSZTK egy egyszerű vágyból indult: a vágy arról szólt, hogy szeretnénk egy többé-kevésbé egészséges egyházi közösségben élni, segítségére lenni mindazoknak, akik szintén erre törekednek, hogy ott, ahol szakmailag és hivatásilag tehetnek valamit, képességeik teljes kamatoztatásával tegyék. Éppen ezért csak arra törekszünk, hogy azt a gyakorlati tudást, amit évek óta ebben a segítői minőségben begyűjtöttünk, szeretettel továbbadhassuk. Ami reményeink szerint mássá teszi ezt a képzést, az a komplex szemlélet, ahogyan azt a képzés víziójában is megfogalmaztuk.
A négy megnevezett személy egyenként konkrétan mit fog vezetni-mondani, kinek mi a szakterülete?
Minden jó dolog mögött áll egy csapat is, ezért igyekeztünk mi is egyszakmai csapatot létrehozni. A 2010-ben tartott I. Katolikus Pszichológusok és Teológusok Találkozóján (ami sajnálatos módon abbamaradt a negyediknél) az egyik résztvevő azt fogalmazta meg, hogy azért fontosak ezek a találkozók, hogy „ne kaszáljunk bele” egymás területébe.Ezért is tartottukfontosnak, hogy a csapatban a pszichológus és lelkivezetői tapasztalattal rendelkező pap, illetve szerzetes együtt gondolkodhasson. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden ún. lelki beavatkozásban – legyen az lelkivezetés, tanácsadás vagy terápia – tudjuk azt, milyen elméleti modellre alapozunk, legyen egy koncepciónk arról, hogy mit miért csinálunk, ez a pszichológiában teljesen természetes, hiszen enélkül nem beszélhetünk szakmai komolyságról. De amellett, hogy tudjuk, mit miért csinálunk, azt is kell tudnunk, hogy éppen melyik területen mozgunk, a vallásin vagy a lélektanin. Mivel integrált képzésről van szó, a csapatnak is „integráltnak” kell lennie.
Aztán persze ott van a személyes garancia kérdése, az emberek akkor mennek el egy képzésre, ha megbíznak abban, akinek a neve szerepel a meghívón. Ez viszont elég kényes kérdés, néha úgy járunk, hogy neves előadók performanszán is elunjuk magunkat, pedig zsúfolt a terem. Egy másik probléma, hogy van, akinek szimpatikus vagyok, van, akinek nem, és ez a szakmai tudásomtól független.Mint minden segítőszakmában, mindannyiunknak voltak mások által sikeresnek vagy sikertelennek értékelt „esetei”, ezek fényében nyerünk ítéletet. Nyilván a képzés nem jelent segítő-segített, hanem partneri viszonyt, de mivel önismereti része is van, nyilván az ember meggondolja, hogy bevállalja-e, ezért vagyunk többen a csapatban, hogy „választhatók” legyünk. Ha én nem vagyok szimpatikus, hátha a kolléga az, és akkor vele a jelentkező meg tudja beszélni, milyen irányban szeretné fejleszteni magát.
Meghívott előadóink is lesznek természetesen, velük egyeztetünk, ezért most nem sorolok neveket. Mind a négyen olyan emberek vagyunk, akik folyamatosan képezzük magunkat, valamennyire„ismertek” is vagyunk megszólalásainkból, ez néha hátrány is, de a mi dolgunk motiválni másokat az önképzésre, mert végső soron mindenki maga felelős a személyes átalakulásáért.
Milyen konkrét tapasztalatod van a hasonló programmal a szerzetesnők esetében?
Az Élet bőségben képzési és pszichoterápiás programot 2010-ben álmodtam meg és a Román Rendfőnöki Konferencia keretén belül indítottuk Kolozsváron. Kilenc év távlatából sok mindent tanultam én is, a csapattársaimmal igyekeztünk javítani, alakítani menet közben a programon. Vannak nővérek, akik hálásak és meghatározónak érzik a mai napig a kolozsvári 1, 2 vagy 3 hónapot, vannak olyanok is, ha kevesebben is, akik nem tudtak meríteni a felkínált lehetőségekből.
A képzés neve abból a meggyőződésből született, hogy a jó Isten nem éldegélésre hívott meg minket, hanem „bőségben való életre”. Az élet pedig akkor bőséges, ha szenvedélyesen éljük, erős érzelmekkel,nem takaréklángon. Nem fesztiválos örömködést jelent ez, hanem azt, hogy merjük emberi, női mivoltunkat felvállalni.
A KSZTK vízióját ebből a képzésből vettük át, mert hatékonynak tartom, és az idő is igazolta már. Ez nem olyan program, amit a mennyiség és a láthatóság jellemez, hanem inkább a csendben, lassan bontakozó csíra metaforáját hordozza. Nincs taps és nincs reklámzene, a betlehemi alázatosok útja ez. Karácsonyra készülve szemléljük, ahogy az adventi sötétségből kiviláglik az erősödő fény. A születés bizonytalansága, a meg nem értés, a be nem fogadás mind fémjelzik a mi életünket, ezt a mi kis képzési törekvésünket is, de hisszük, hogy az a kis mag, amit a Teremtő a tenyerünkbe adott, majd kivirágzik, nekünk csak vigyázni kell, hogy el ne veszítsük,csak gondoznunk kell, hogy el ne lankadjon a növekedése. A többi a jó Isten dolga.
