A halál az élet velejárója. A veszteség szenvedéssel jár. A szenvedéssel, a gyász feldolgozásával, a gyászmunkával keveset mégis foglalkozunk. A halál, haldoklás kultúrkörünkben tabutéma, már nálunk se beszélünk róla, pedig itt még volt egészséges szokásrendszere az elmúlásnak. Megelégszünk annyival, hogy messziről sajnáljuk a hátramaradtakat, de felkeresni, kérdezni, beszélni nem merünk velük. Mintha ragályos betegek volnának. Attól félünk, tapintatlanság keresni őket, miközben elszigeteljük őket, bebetonozzuk a gyászuk magányába. És nem segítünk nekik kijönni onnan, túllépni azon. A halál maga is intézményesült. A haldoklás megtapasztalását, a halál közelségét kerüljük. Ha idős és beteg, azért, ha meg fiatalt kell elengedni, azért. Aztán ha a mi ajtónkon kopogtat, közelünkben kaszál, rögtön elkezd erősen foglalkoztatni, mi van az életen túl. Halálszemlélet, elengedés, gyászfolyamat – ezeket jártuk körbe a Vasárnap hetilap november 11-i lapszámának Fókusz rovatában. A rovat néhány gondolatát osztjuk meg internetes portálunk olvasóival.
Elengedni – de hogyan?
Ötéves kislányunkat három évig húzódó kezelés után vesztettük el. Kilenc hónap múlva a 67 éves édesapám ment el viszonylag hirtelen, tíz hétre rá a 93 éves nagymamám múlt ki ebből a világból. Mindhármuk esetében volt idő, hogy tudatosuljon egészségi állapotuk hanyatlása, mégis csapásként ért haláluk, és nagyon fáj távozásuk. A túlélés nagy kérdés. Lányom halála után a mindennapokba való visszarázódás nagy kihívás volt, hiszen 15 hónapig otthontól távol, kolozsvári, temesvári és római kórházakban voltunk, három másik gyermekemmel és férjemmel kevés időt tölthettem. Gyakorlatilag családunk mind az öt tagja (magamat is beleértve) meg kellett szokja, hogy hazakerültem, és cipelni is kellett a gyász súlyát. Férjemmel beláttuk, hogy segítségre van szükségünk, de nem indultunk el azt meg is keresni. A gondviselés elénk sodorta egy csíksomlyói elsőszombati Mária-köszöntőn Kulcsár Apollóniát, akiről akkor tudtam meg és utána tapasztaltam, hogy szerzetesi hivatását sokoldalú pszichológiai képzéssel gazdagította.
A halál nagyon el van intézményesítve. Számomra elképzelhetetlennek tűnt, hogy hazavigyem meghalni a lányomat, persze reméltük, hátha valami csoda folytán meggyógyul. A csoda otthon is megtörténhetett volna, de ez a racionalizált gondolkodásvilágomba nem fért bele… Halála után, miután kiszedték a kábeleket a testből, két órát ott álltunk mellette a kórteremben. A Bambino Gesù kórház papja ott maradt végig velünk, amikor misézni kellett menjen, egy apáca váltotta fel. A halott melletti „virrasztás” nagyon lényeges az elengedési folyamatban, és hogy ilyenkor úgymond kívülállók is megjelennek, számomra a túlélést segítették.
Ott volt bennem az önmarcangolás, hogy nem jó módszert vagy nem a jó „receptet” próbáltunk alkalmazni a lányunk gyógyulásáért, az örökös kérdés, hogy mitől „tudott” leukémiás lenni – nehéz a harcot vesztesként zárni. A szakértők a gyász több szakaszáról beszélnek, s valóban mind az egészet végig kell járni, a saját ritmusomban és a magam módján. A veszteség elfogadása és az ezzel való tudatos együttélés, nem eltussolás, emészthetővé teszi azt, hogy Zselyke, édesapám és nagymamám nincsenek az élők sorában. Azokat az értékeket, amelyeket hordoztak, a szívemben hordozom tovább, és hálás vagyok az Istennek, hogy lehetőséget kaptam velük együtt lenni. Az elhunyt szeretteinkhez fűződő témákat nem seperjük le, az évfordulós szentmisék, a temetők időközönkénti látogatása természetes életritmusunk részévé váltak.
Zsebe Márta
Elszentülni
Ékes magyar nyelvünkben a napszentület kifejezés mélységes tartalmat hordoz: nap-szent-ülés, nap-szentülés… Amikor valaki elhagyja a földi világot, azt mondjuk: „Leáldozott a napja”. Áldozni, „szentség”, megbékélés, megnyugvás, jóság, bölcsesség, elcsendesedés, a Teremtőhöz, a természetfeletti világba való hazatalálás.
Aki elmegy, kiszáll abból, amiben addig élt és tevékenykedett. Aki marad, az gyászol. Elköszön a távozótól, fájlalja az elválást, siratja a megszokott jelenlétet, hiszen akárhogy is nézzük, aki elment, nincs többé jelen.
Római tanulmányaim megkezdése előtt tíz nappal tudtam meg, hogy édesapámnak halálos betegsége, melanómája van. Vívódtam magammal, menjek vagy ne. Végül meghoztam a döntést, elmegyek. A legjobb orvosra bíztam, aki tudása és szeretete legjavával vette gondozásába. Karácsonyra tünetmentességről biztosított. Tavasszal viszont édesapám tüdőgyulladást kapott, ami aggodalomra adott okot. Minden nap kértem a jó Isten segítő kegyelmét, hogy még találkozhassunk. Megadta.
Amikor első év végén hazajöhettem, kórházban találtam. Kiültünk a folyosóra egy-egy tolókocsiba, és csak meséltem és meséltem neki, nagyokat kacagva egy-egy humoros fordulaton. Keddi nap volt. Megnyugodtunk mindketten. Nem látszott rajta, mennyire közel van a vég. A kezelőorvosa sem jelzett semmi baljósat. Másnaptól viszont kezdett egyre többet aludni. Hétvégén sört kért. Édesanyám csodálkozott, mert soha nem bírta az italt. Eleget tettem a „palliatív kúrának”, a sört épp csak megízlelte. Vasárnap papot hívtunk. Ellátta. Hétfőn hazakértem, mondván, jobb, ha otthon, köztünk van, be tudom adni neki az injekciót, hiszen sokat adtam már eddig is. Borbélyt hívtunk, rendbe tette. Hazavittük. Még szétnézett Csomortán központjában, úgy tűnt, mintha utoljára tenné. Ellenálltam ennek az érzésnek. Otthon megnyugodott mindenki, együtt lehettünk. A másik szobában a 99 éves nagyapám. Éjszaka viszont a pulzusa kiugrott, csak megsaccolni lehetett, számolni nem. Kb. 180-at vert. Tudtam, ezt sokáig nem fogja bírni a szívelégtelensége miatt. Eltelt az éjszaka. Már nem beszélt, csak éreztette jelenlétét. Mi pedig válaszoltunk neki. Ezt igényelte. Figyeltünk egymásra, ami jó volt mindenkinek. Délelőtt sokan meglátogatták, állandóan tele volt a szoba emberrel. 1995. július 4., kedd volt. Fél kettő előtt tíz perccel úgy alakult, hogy mindenki elment, ketten maradtunk a szobában. Egy adott pillanatban erős érzésem támadt: eljött az ideje, hogy elengedjem. Pontosan éreztem ezt. Szólni akartam édesanyámnak, de egy másik erős érzés megakadályozott.
Időközben kis házi oltárt rögtönöztem neki, most levettem a rózsafüzérét a falról, meggyújtottam a szentelt gyertyát, ránéztem az irgalmas Jézus képére, amely a gyertyatartónak volt támasztva, és kértem, jöjjön el, vegye ő, személyesen szent kezébe édesapám lelkét, és maga vigye országába. Letérdeltem az ágy elé, édesapám jobb kezébe tettem a rózsafüzért, két kezembe fogtam az ő kezét a rózsafüzérrel, ujjamat a pulzusán tartva. Ezután következett az a szent pillanat, ami megszentelte hozzá fűződő kapcsolatomat. Lassan kinyitotta a szemét, a távolba nézett. Csodálkozás ült ki az arcára. Tudtam, ő már látja azt, amit én még nem láthatok. Velem is kitágult a világ, nem féltem elengedni őt. Valamit megsejtettem a tapasztalatából. Soha nem láttam ennyire megelégedetten. Megállt bennem az idő a csodálkozás és a várakozás lélegzetelállító feszültségében. Lassan visszacsukta a szemét, majd kezdett egyre kevesebb levegőt venni. Nyugodt maradt, mint egy alvó szent. Nem jutott eszembe imádkozni… A szíve még vert, a pulzusát még éreztem egy darabig, majd egyre gyengült, végül megszűnt. Éreztem, most kaptam meg őt…
Fél négykor, amikor harangoztak érte, kimentem a teraszra. A csűrünk felett a déli égbolton úszó gyönyörű fehér felhőben kirajzolódott székelyruhás alakja az édesanyjával, a Szűzanya előtt térdelve. Hívtam édesanyámat, de mire odaért, a felhő már nem mutatott semmit. Az üzenet talán nekem szólt…
Nem tudtam egyetlen gyászfeldolgozó kurzust se tanulni Rómában, mert ezt az elszentülést, amit a lelkem tabernákulumában őriztem, tudván, hogy számolta hazaérkezésemig a napokat, nem tudtam volna semmi mással összehasonlítani…
Dr. Bakó M. Hajnalka
