Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!

Évközi 30. vasárnap

0
6650
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton. (Mk 10,46-52)

Mindig csodálattal néztem Gyulafehérváron azokat a vakokat, akik rendszeresen dolgozni jártak. Különösebb probléma nélkül haladtak végig a Varga Katalin utcán, és úgy beszélgettek, kacarásztak, mint bárki a látók közül. Látszólag nem zavarta őket az a sötétség, mely egész földi életüket átölelte. Alkalmam volt elbeszélgetni a Kolozsváron élő masszőrrel, Dani bácsival és feleségével, mindketten vakok, arról, hogy hogyan élik meg vakságukat. Sejtettem és ők megerősítettek abban, hogy sok vak tisztábban és jobban lát belső szemeivel, mint a valóban látó, ép szemű emberek.

A vakság mégis igen nagy probléma annak, aki együtt él vele. Leszűkíti az ember élet- és mozgásterét, megfosztja a teremtett világ látványos szépségeitől. A társadalom pedig nem kínál nekik sok lehetőséget, ettől hátrányos helyzetűek. Keleten és Közel-Keleten az éghajlati viszonyok miatt gyakori jelenségnek számított, aki nem látott, annak kegyetlenül nehéz volt a sorsa. Talán csak a leprások voltak még rosszabb helyzetben. Izraelben a megvakítást mint büntetést nem alkalmazták, de annál inkább Babilonban. Előfordult, hogy a szülők a nem kívánt, nem kedvelt gyermeknek kiszúrták a szemét. A Bibliában a vakságot mint Isten büntetését vagy próbatételét szemlélték. A gyógyulás lehetetlennek tűnt, és ha mégis bekövetkezett, csodának számított. Átvitt értelemben a lélek betegségeként is ismerik a szent írók: látni nem tudás, látni nem akarás. „Vak vezet világtalant!” – mondja Jézus. Magyarán: a látni nem tudó vezeti a látni nem akarót, vagy fordítva. A lelki vakságot jelentő fogalmak: megvesztegethetőség, önteltség, tudatlanság, bűn, gondatlanság, langyosság, testvérgyűlölet.

Ma, amikor a szemsebészet csodákra képes és sok-sok embernek megjavítja a látását, érdekes módon elszaporodott a lelki vakok száma. Hívők, hitetlenek, gyakorló és nem gyakorló keresztények küszködnek a problémával. „Nem látok ki a fejemből!” – mondja a gondokkal terhelt székely ember. Valós vagy képzelt anyagi gondok, függőségek, stressz, bűn, tudatlanság, önzés sötétítenek be a ma emberének. Lelki beszélgetésekből sokszor kihallom a kiáltást: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Láttam gyógyult embereket, mert tudták, kihez forduljanak, és volt elég hitük is ahhoz, hogy talpra álljanak. De láttam gyógyulni képteleneket is, mert nem volt elég bátorság bennük ahhoz, hogy Jézushoz forduljanak, sem elég hit, hogy mozgásba hozzák akaratukat.

Patsch Ferenc SJ A Szív folyóirat 2018. áprilisi számában közli Kontemplatív lelkigyakorlatok című cikkét. Leírja, hogy Jálics Ferenc SJ atya 1994-ben megjelent Szemlélődő lelkigyakorlatok című könyve nagy sikert aratott. Sok év munkája, lelkivezetése van mögötte, de a forrás Argentínába megy vissza. A Chilében kapott jezsuita képzés után Argentínába küldték, Buenos Airesbe, ahol teológiai tárgyakat tanított. Egy barátjával együtt kiköltöztek a nyomornegyedbe, ami az akkori diktatórikus rendszerben veszélyes álláspontot jelentett a kormánnyal szemben. Letartóztatták őket. Öt hónapon át megkötözve, bekötött szemmel várták kivégzésüket. A több száz elítéltből ketten élték túl ezt a megrázó „kalandot”. Erőforrásuk, megmentőjük Jézus nevének állandó ismételgetése volt. Ebből a tapasztalatból született meg később a világsikernek számító könyve. A „Jézus-ima”, vagyis Jézus nevének ismételgetése, különösen kilátástalan helyzetekben, nem marad hatástalan. Ezt tette valaki, akinek szürke hályogot műtöttek le a szeméről. „Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor levették a kötést a szememről, és tisztán láttam környezetemet, az embereket.” – mondta. Olyan jó volna látni! Helyesen látni. Azt nézni, amit kell és érdemes. Ne hagyni, hogy a világot elborító bűnnek piszka a szemünkbe hulljon. „Mi haszna van annak, ha van szemünk, de a szívünk vak?” – Kérdezi De Mello SJ.

Igaz a mondás: „Jobb meggyújtani egy gyertyát, mint arról panaszkodni, hogy sötétség van.”

Ha Jézust szólongatjuk, biztosan nem alszik ki.

László Áron

Megjelent a Vasárnap október 28-i számában.