Gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy minek köszönhetően jutott el az emberiség ebbe a helyzetbe? Leárazások, kedvezmények, vásárlás, szívecskés bögrék, éneklő plüssmacik, vörös rózsák milliói… Mindez pedig lassan a fanatikusság fokát éri el, és ennek ellenére emberek százezrei sétálnak bele a Bálint-nap (Valentin-nap) által kínált, annyira csábítóan tálalt „fekete leves”-be, mert tulajdonképpen ezzé vált a „szerelem napja”, a „barátság napja”.
Sokszor úgy érzem, rengeteg ember nem tudja igazán, hogy mi jelenti számára az örömöt, miben leli meg boldogságát, és mit jelentenek az általa megfogalmazott célok, ha egyáltalán vannak ilyenek. Lehetetlennek tartják önmaguk felfedezését. Úgy érzik, sokkal kényelmesebb sztereotípiáknak megfelelni, elvegyülni a „nyájban”. Hiszen így kevésbé észrevehető, hogy én, te és ő különbözünk egymástól. Más az értékrendünk. Másképp gondolkodunk, de nehogy valaki megkérdezze, hogy ki is vagy valójában, mert támadásnak veszed, és sebezhetővé válsz. Legalábbis ezt gondolod magadról. A lelked körül egy nagyon vékony üvegbura van, és ha valaki túlságosan kíváncsi az iránt, hogy mi rejlik alatta, akkor eltörheti azt. Úgy érzed, hogy el fognak ítélni, mert megismerték lelked egyik igazi részét, és kétségbeesetten próbálod kitalálni, hogyan menekülhetsz meg a „nyáj” bíráló hangjától. Valóban fontosabb az, hogy megfelelési kényszerben élj, mint az, hogy felvállalj valamit, ami te vagy? Sosem fogsz olyat tenni, ami mindenkinek megfelel. De nem is kell azt tenned; főként akkor, ha rólad van szó, a te életedről. Ha eddig nem tapasztaltad, akkor bizonyára eljön az a pillanat is, amikor megérted, hogy nem attól lesz jó valami, ha mindenki egyetért vele, hanem attól, hogy megosztja a véleményeket.
Az élet sok mindenhez hasonlítható, de úgy gondolom, meghatározni sehogy sem lehet. Amikor az életemre gondolok, elsőként egy rendkívül komplex történet jut eszembe, amely egy folyamatosan fejlődő könyv része, és a szerző munkájának köszönhetően válik igazán értékessé. Mindenki olyan, akár egy művész. Író, költő…, és még sorolhatnám. Te vagy a könyv és az író egyszerre. Egy regény, novella vagy bármilyen más műfajban való alkotás nem nevezhető egyszerűnek. Maga a szerző is fel kell fedezze írásának rejtelmeit. Te ismered a saját történeted? Folyamatosan alkotsz, és néha észre sem veszed, hogy mit értél el. Mintha egy lépcsőn haladnál, és sokszor csak a végső fokot tartod fontosnak, de valójában minden lépcsőfok valami maradandót jelképez a könyvedben. Végül pedig felfedezed mindennek az értelmét. Elsősorban az általad képviselt értékeket kell elfogadnod. Minden erre vezethető vissza: hogy milyen kapcsolatot ápolsz a lelkeddel. Ahhoz pedig, hogy másokat megérts, el kell olvasnod a saját könyved. Nem csak elolvasni, hanem megérteni. Átgondolni. Megemészteni. Elfogadni. Ha most úgy érzed, egyes fejezetekkel nem tudsz megbirkózni, nem gond. Majd sorra kerülnek azok is. Van-e benned elegendő kitartás ahhoz, hogy megismerd önmagad? Lennie kell! A „kényelem embere” sajnos már egyre gyakoribb; egyszerűbb feladni és lemondani, mint harcolni. Egyszerűbb elítélni, mint megérteni. Egyszerűbb önteltnek lenni, mint alázattal hozzászólni valakihez. Egyszerűbb „vegetálni”, mint élni.
„Színezd újra, színezd újra / Az életed, ha megfakulna. / S ha az égbolt beborulna, / Ne menekülj, csak színezd újra.” – Ismerős sorok? Az életet már nem tudod újraszínezni vagy újraírni, mert már nem változtathatsz azon, ami megtörtént, viszont megadhatod magadnak a lehetőséget, hogy saját elképzelésed szerint alakíts és alkoss. Az eredmény rajtad és döntéseiden múlik. De sose feledd: életed legnagyobb művésze vagy. Szeress élni! Még Bálint-napon is, amikor a „nyáj” a vásárlás őrületében fulladozik. Nincs annál jobb érzés a világon, mint az, hogy tudd, mit jelent élni.
Bîtoancă Diana (megjelent a Vasárnap február 12-ei számában)
