Hálaadás, közös emlékek és a teológiai évek során megszületett barátságok jegyében tartotta meg 25+1 éves évfolyamtalálkozóját a kolozsvári római katolikus teológia első végzős évfolyama. Az egykori hallgatók szentmisén és kötetlen beszélgetéseken idézték fel a közösen megtett út állomásait, és arra is keresték a választ, mit jelent ma keresztényként élni és továbbadni a hitet. A találkozóról Sánduly Melinda számolt be.
Vannak találkozások, amelyekre sokáig kell várni, de amikor végre megvalósulnak, az ember rájön: érdemes volt tenni értük. Ilyen volt a kolozsvári teológiai tanulmányaink befejezését követő 25+1 éves évfolyamtalálkozónk is. Nem volt könnyű megszervezni, és a tízéves évforduló óta nem sikerült újra összehozni a társaságot. Az élet közben mindannyiunkat másfelé vezetett, a hétköznapok feladatai pedig sokszor háttérbe szorították a találkozás lehetőségét. Most azonban ismét együtt lehettünk. Bár nem voltunk teljes létszámban jelen, az öröm, a meghatottság és a közös emlékek ereje már az első pillanatokban érezhető volt.
Az együttlétet szentmisével kezdtük, amelyet egykori, szeretett pap-tanáraink mutattak be. Méltó kezdete volt ez a napnak: hálát adni Istennek mindazért, amit az elmúlt 25+1 évben kaptunk, és azért is, hogy hosszú idő után ismét találkozhattunk.
Holló László bevezető gondolatai ráhangoltak bennünket a közös emlékezésre, Nóda Mózes szentbeszéde pedig különös mélységet adott az együttlétnek. Szavai nemcsak a múltra irányították figyelmünket, hanem a jelenünkről és a jövőnkről is szóltak.
Különösen személyes volt, ahogyan a kezdetekre emlékezett. Mi voltunk az első évfolyam. Sok mindent még közösen kellett megtanulnunk és kialakítanunk: kerestük a helyünket, tettük fel a kérdéseinket, és tanárainkkal együtt igyekeztünk megérteni, mit jelent világi Krisztus-hívőként teológiát tanulni. Milyen tudásra van szükségük, és hogyan válhat a teológia nem pusztán elméleti ismeretté, hanem a mindennapi életben is segítséget nyújtó, élő tudássá? Mi voltunk az elsők, akik elindultunk ezen az úton.
Huszonöt év és még egy esztendő távlatából joggal kérdezhetjük: mit adott nekünk az a négy év? Mire volt jó a teológia? Talán nem kaptunk minden kérdésre kész választ, de ennél maradandóbb útravalót igen: szemléletet, kapaszkodót és igényt a további keresésre. Arra, hogy az élet nehéz kérdéseivel találkozva ne elégedjünk meg a felszínes válaszokkal, hanem keresztény módon, teológiailag is megalapozottan gondolkodjunk. Ne csupán véleményünk legyen, hanem hitünkből fakadó, felelősen vállalható válaszunk is.
A szentbeszéd egyik központi gondolatát a 8. zsoltár kérdése fogalmazta meg: „Mi az ember, hogy megemlékezel róla?” Ez az ősi kérdés ma is megszólít bennünket. Mi adja az ember méltóságát? Miért kell tisztelnünk egymást? És mit jelent az emberi méltóság megbecsülése egy olyan világban, amelyben olykor éppen a másik ember tisztelete szorul háttérbe?
Nóda Mózes arra figyelmeztetett, hogy az Isten iránti tisztelet és embertársaink tisztelete elválaszthatatlan egymástól.A hitünkről leginkább az árulkodik, ahogyan másokkal bánunk, ahogyan meghallgatjuk és elfogadjuk őket. Az emberi méltóság nem olyasmi, amit ki kell érdemelnünk: Isten ajándéka, amelyet tiszteletben kell tartanunk önmagunkban és minden embertársunkban.
Lehetőséget kaptunk arra, hogy jobbá váljunk – nem másoknál különbbé, hanem emberségesebbé, figyelmesebbé és felelősségteljesebbé. A kereszténység jövője sem csupán tanításokon vagy intézményeken múlik, hanem azon is, hogy mi magunk hogyan éljük meg hitünket, és mit tudunk belőle továbbadni környezetünknek.
A szentbeszédben XIV. Leó pápa gondolatai is teret kaptak: nem zárkózhatunk kis csoportokba, és nem tekinthetjük magunkat a világ fölött állóknak. A Szentlélek erejével olyan világ építésére kaptunk meghívást, amelyben a különbözőségek nem elválasztanak, hanem gazdagítanak bennünket. A keresztény ember feladata nem a bezárkózás, hanem a jelenlét, a szolgálat és a párbeszéd. Olyan világot kell építenünk, amelyben az emberi méltóság, a kölcsönös tisztelet és a másik ember meghallgatása nem pusztán szép gondolat, hanem mindennapi valóság.
Ez a gondolat számomra a teológiai évek egyik fontos tanulságát is összefoglalja. Nem az a legfontosabb, hogy minden kérdésre tudjuk a választ, hanem hogy legyen bátorságunk kérdezni, keressük az igazságot, és vállaljuk a felelősséget azért, amit hiszünk és képviselünk.
A találkozás öröme
A szentmise után a kötetlen beszélgetések vették át a főszerepet. Jó hangulatban meséltünk egymásnak az elmúlt évek örömeiről, sikereiről és kudarcairól. Életutaink különbözőképpen alakultak, mindannyian más tapasztalatokat szereztünk. Újra megelevenedtek az egyetemi évek, a közös élmények és azok a nehézségek is, amelyeken ma már együtt tudunk mosolyogni.
Külön öröm volt tanárainkkal találkozni, akik most is szeretettel fogadtak bennünket. Nemcsak egykori oktatóinkat láttuk viszont bennük, hanem azokat az embereket is, akikkel együtt indultunk el egy akkor még sok tekintetben ismeretlen úton. Munkájuk, türelmük és elkötelezettségük meghatározó része lett közös történetünknek, ezért a találkozás alkalmat adott arra is, hogy hálával gondoljunk mindarra, amit tőlük kaptunk.
Az ünnepi ebéd méltó lezárása volt a napnak. A beszélgetések, a nevetések és az egymásra figyelés közben újra megtapasztaltuk, hogy az együtt töltött négy év alatt valami maradandó született közöttünk. Összecsiszolódtunk, megtanultunk együtt gondolkodni, kérdezni, keresni, olykor küzdeni is. Életre szóló barátságok alakultak ki, amelyek értéke a hosszú szünet ellenére sem halványult el.
Nem volt mindig könnyű ez a közös út. Voltak nehézségek és bizonytalanságok, talán olyan pillanatok is, amikor nem láttuk pontosan, hová vezet. Ma azonban, ennyi év távlatából, hálával mondhatjuk: Isten kegyelméből megérte! Amit akkor együtt elkezdtünk, nem ért véget a diploma megszerzésével. Tovább él bennünk, a gondolkodásunkban, a hitünkben, a szolgálatunkban és azokban a kapcsolatokban, amelyeket azóta is őrzünk.
A találkozás során abban is egyetértettünk, hogy a jövőben gyakrabban kellene hasonló alkalmakat szerveznünk. Az idő gyorsan telik, az élet újabb feladatokat hoz, de éppen ezért nem jó, ha csak a kerek évfordulók adnak okot a találkozásra. A közösséget ápolni kell, a barátságoknak időt kell adni, és néha egyszerűen csak jelen kell lennünk egymás életében.
A jövőnek is van szüksége teológiára
Találkozónk üzenete azokhoz is szól, akik ma indulnak el a teológia útján. Érdemes teológiát tanulni – nem azért, mert minden kérdésre egyszerű és kész választ ad, hanem mert megtanít komolyan venni a legfontosabb kérdéseket.
Egy olyan világban élünk, amely gyors válaszokat kínál, de ritkán ad időt az elmélyülésre. Egyre több információ vesz körül bennünket, de nem mindig könnyű eligazodni közöttük. A teológia gondolkodni tanít, hitünk mélyebb megértésére hív, és segít felismerni, hogy a kereszténység nem csupán örökölt hagyomány, hanem naponta megélendő felelősség.
A teológiai tanulmányok nem tesznek bennünket tökéletessé, és nem emelnek mások fölé. Arra tanítanak, hogy alázattal keressük az igazságot, tiszteljük minden ember méltóságát, és felelősséget vállaljunk azért a világért, amelyben élünk. A hitnek akkor van igazán jövője, ha kapcsolatainkban, döntéseinkben és szolgálatunkban is testet ölt.
Mi, akik 25+1 évvel ezelőtt első évfolyamként elindultunk ezen az úton, ma már saját tapasztalatainkkal tanúskodhatunk arról, hogy az a négy esztendő nem múlt el nyomtalanul. Sok mindent megtanultunk, sok mindent másként látunk, és ma is vannak kérdéseink. Ha valamit továbbadhatunk az utánunk következőknek, talán ez a legfontosabb: ne féljetek kérdezni, tanulni, keresni és hinni! Ne elégedjetek meg a felszínnel, merjetek mélyebbre menni, és engedjétek, hogy a megszerzett tudás ne csak az értelmeteket gazdagítsa, hanem az életeteket is formálja.
A kereszténység jövője nem csupán azon múlik, mit őrzünk meg a múltból, hanem azon is, mit tudunk hitelesen továbbadni belőle. Rajtunk is múlik, milyen arcát mutatja a világ felé, és hogy a következő nemzedékek számára a hit élő, megszólító és reményt adó valóság marad-e.
A mi találkozónk ezért több volt egyszerű évfordulós megemlékezésnél. Hálaadás volt azért, amit kaptunk, megerősítés abban, amit képviselni szeretnénk, és alkalom arra, hogy újra felismerjük: a közös út akkor sem ér véget, amikor különböző irányokba indulunk tovább.
Hálát adunk a négy közös évért, tanárainkért, egymásért, a barátságokért és mindazért, amit azóta kaptunk. Hálásak vagyunk azért is, hogy 25+1 év után ismét együtt lehettünk. Mert vannak közösségek, amelyek nem attól maradnak élők, hogy mindig együtt vannak, hanem attól, hogy hosszú idő után is képesek újra egymásra találni.
25+1 év után is valljuk: Isten kegyelméből megérte. És hisszük, hogy azoknak is megéri majd, akik most indulnak el a teológia útján.
