Ne aggódj! Vedd könnyedén! – tanította a szuahéli nyelv bölcsessége András Csaba jezsuitát hátradőlni a jó Isten szeretetébe és gondviselésébe egy földrajzilag, kulturálisan, sőt lelki értelemben is komfortzónáján kívüli helyzetben, amelyhez hasonlóban bármelyikünk zsigeri késztetéssel engedné eluralkodni magán az elme (ál)biztonsággal kecsegtető kapaszkodóit: a (biztonságos) helyben maradás, a megszokotthoz való görcsös ragaszkodás, a belátható (túl)-tervezés kényszerképzeteit. András Csaba SJ az afrikai Kenyában és Tanzániában járta „A szív iskoláját”, azaz jezsuita szerzetessé formálódásának harmadik nagy szakaszát, a terciát. Hogyan sikerült szeretetteljesen jelen lennie a kultúrák közöttiségben? Mire tanították őt az emberek? Hogyan dolgozott vele az Isten? – Ilyen és hasonlóan izgalmas témákról beszélgettünk András Csaba jezsuitával.
Kérlek, meséld el, milyen szakaszokból áll egy jezsuita képzése!
Ahogyan a papokról mondani szokás, rendünk tagjaira is igaz: a jezsuita holtig tanul. Akiben megmozdul a jezsuita hivatás iránti vágy, általában egy hivatástisztázó, úgynevezett „jelöltéven” vesz részt, amelynek ideje alatt – az esetek többségében – letisztul számára, hogy milyen életútra hívja őt az Isten. Ezt két év noviciátus követi, amikor a Szent Ignác-i lelkiségben, imamódban mélyülünk el, és jobban megismerjük rendünk karizmáját. Ezen kívül különféle probációkon (harmincnapos lelkigyakorlat, zarándoklat, kórházi próbatétel, tanítás, a szegények szolgálata stb.) haladunk át, amelyek során – mint egy jó jezsuita – Istent keressük a kiszolgáltatottságban, vagy éppen a betegek kísérésében, az életünk valóságában. A noviciátus végén az ifjú szerzetes egyszerű és örök fogadalmat tesz a szegénység, tisztaság és engedelmesség mellett. Ez az „igen” az ő részéről örök, a rend részéről viszont még feltételes. A rend egy hosszú – tíz-tizenöt vagy akár húszéves – képzés végén fogadja csak be teljesen a szerzetest egy ünnepélyes, örök fogadalom letételének alkalmával. Itt már hozzáadódik a negyedik fogadalom, a pápának tett engedelmességi ígéret is, amely azt jelenti, hogy a jezsuita készen áll, és bárhová küldhető a nagyvilágban, ahol a lelkeknek legnagyobb szükségük van az ő szolgálatára.
Mi következik ezután?
A noviciátust két-három éves filozófiai és hároméves teológiai képzés követi. A kettőt megszakítja a kétéves magisztérium, amelynek során különféle szolgálatokban (például: tanítás, ifjúságpasztoráció) keressük a kapcsolatot az elmélet és a gyakorlat között, és amit tanultunk, azt elkezdjük tanítani is. A teológiai alapképzést követheti a teológiai licencia (mesterképzés), majd a papszentelés. A papszentelés után az ifjú szerzetesek általában három-négy évig beállnak egy lelkipásztori szolgálatba, amely alkalmat ad számukra arra, hogy megtapasztalják Isten országa hirdetésének örömeit és kihívásait. Ezt követi a „második noviciátus”, amit harmadik probációnak vagy terciának hívnak. Ekkor a jezsuita szerzetes fél évre ismét visszavonul, és figyelme még jobban Istenre irányul. „A szív iskolájának” hívják, mert ebben a tanulási szakaszban idő és tér szabadul fel, hogy az imában jobban rátekintsünk: eddigi jezsuita működésünk valóban az életet szolgálta-e a magunk és mások számára; illetve kiengesztelődhetünk életünk azon történéseivel, amelyekben megsebződtünk, vagy mi magunk sebeztünk meg másokat. Egyfajta újjászületés, hogy ezt követően még szabadabban, még nagyobb örömmel tudjuk elkötelezni magunkat a lelkek javára. A terciát követő pár évben kerül sor az előbb említett ünnepélyes fogadalomtételre, amely a rend részéről a bizalom jele: számít a szerzetesre, mert már teljesen az övé. Ekkorra a jezsuitába már integrálódott (beleivódott, lényének részévé vált) a Szent Ignác-i karizma, és kész, engedelmes, hogy azt tegye és oda menjen, ahová küldik őt.
Hogyan vált számodra „a szív iskolájává” jezsuita formációd utolsó szakasza, a tercia?
Nagyon hálás vagyok a lelassulásért, megállásért. Jó volt rátekinteni az előző szolgálatokra, a Marosvásárhelyen egyetemi lelkészként végzett munkámra. Egyfajta számadás volt ez a jó Istennel. Alkalmam volt kiértékelni: hol hibáztam, hogyan hatott a működésmódom másokra, hol csúszott félre a kommunikáció, miben érdemes még növekednem, előrehaladnom. Emellett jó volt hálát adni, ízlelni mindazt, amit ajándékba kaptam az emberektől a sok-sok beszélgetésben, barátságban. A szív újrahangolása… Kifeszíteni azokat a húrokat, ahol kedvemet veszítettem, lanyha lettem, és kiengedni azokat, amelyeket túlfeszítettem… Azt hiszem, ezt nem is én, hanem a jó Isten tette bennem. Nekem csak engednem kellett.
Ez idő alatt hogyan élted meg a belső elmélyülést, az imádságot, a harmincnapos lelkigyakorlatot és a szegények között végzett szolgálatot?
Az imádságaim másként alakultak, mint ahogyan számítottam. Szárazabbak voltak, nehezebb volt éreznem az ima édességét. Akkor nem nagyon értettem, hogy miért történik. Aztán, amikor hazaérkeztem, újra kapcsolódni tudtam az imádság ízéhez. Azt hiszem, Afrikában valami letisztult, felszabadult bennem: egy új tapasztalat, hogy Isten nagyon csendesen is tud úgy formálni, hogy azt akkor talán még nem érzékeljük, csak később kezdjük el látni és felfogni az értelmét.
A szegények közti szolgálatom Dodomában, Tanzániában volt. Itt huszonnégy sérült, öt és tíz év közötti gyereknek tartottak fent egy bentlakásos otthont. Hétköznapokon ide jártam a gyerekekkel játszani, illetve a kertet is szépítgettem. A gyerekek sokkal többet formáltak rajtam, mint én rajtuk. Ők nagyon szabadok attól, hogy vajon mások mit gondolnak róluk: folyhat a nyáluk nyugodtan, vagy az sem baj, ha nem tudnak beszélni. Így én sem feszengtem amiatt, hogy nem értettem különösebben a nyelvüket, a szuahélit. A gyerekek oldottak a megfelelési kényszeremen. Tanultam élni azt, amit az ottaniak mondanak: „Hakuna matata”, azaz „Vedd könnyedén”.
Magad választottad az afrikai Kenyát és Tanzániát lelki formálódásod állomásaiul, vagy a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya jelölte ki számodra ezeket a helyszíneket?
A terciába a tartományfőnök küldi a szerzetest. Jelen esetben engem András Attila SJ indított útnak. Nagyon kedves volt, megkérdezte, hová szeretnék menni. Mondtam: Afrikába vagy a Fülöp-szigetekre. Visszakérdezett, hová mennék leginkább, és nagyon nagylelkű volt, amiért lehetővé tette, hogy Afrikába, Kenyába mehettem. Nagyon hálás vagyok neki ezért a lehetőségért.
Jezsuita képzésed eddigi tapasztalatainak fényében hogyan látod: miben volt más vagy éppen életre vezetőbb a tercia időszaka?
Nagyon más volt ahhoz képest, mint ahogyan elképzeltem. Azt hittem, könnyebben be fogok tudni illeszkedni, és az otthonomnak fogom érezni a helyet. Azzal együtt, hogy az emberek nagyon vidámak, kedvesek voltak, nem alakult ki az otthonérzetem. Ennek a feszültsége viszont sokat segített abban, hogy jól tudjak egyedül lenni, és megkeressem: mi az, ami életet tud adni számomra. Az volt a legnehezebb, hogy a bőrszínem miatt elég gyakran kilógtam a sorból. Megnéztek az emberek. Nem rosszindulatúan, csak hát valóban feltűnő jelenség, ha egy fehér ember sétálgat a városban. Azt hiszem, hogy ez visszavezetett bizonyos gyerekkori sérülésekhez, amikor így vagy úgy szintén kilógtam a sorból. Most felnőttként hasonlókat éltem meg, és sikerült integrálnom, a helyére tennem magamban mindazt, amit gyerekként megtapasztaltam. Önismereti szempontból az volt még izgalmas, hogy a nyelvi vagy kulturális korlátok miatt gyakran találkoztam annak tapasztalatával, hogy nem értenek, vagy éppen én nem értek meg másokat. Ezekben a helyzetekben azzal a bölcsességgel gazdagodtam, hogy a legfontosabb: én és a jó Isten értsük egymást. A többi nem lényeges. Ha kialakul a megértés, az nagy ajándék, de nem azon állnak vagy buknak az élet fontos dolgai.
Milyen nyelvet beszéltek a Nairobiban és Dodomában élő emberek, ahol szolgálatot teljesítettél? Te magad tanultad ezeket a nyelveket? Milyen volt őket tanulmányozni, hallgatni, befogadni, használni?
Kenya és Tanzánia hivatalos nyelve az angol mellett a szuahéli, ami az arab és a bantu nyelvek keveréke. Én is tanulmányoztam néhány hónapon át, bár nyelvórán nem vettem részt. Dodomában, Tanzániában szinte csak szuahéliül beszéltek, és elég gyorsan, így nem nagyon értettem meg őket. De megtanultam többet csendben maradni. Hogyan sikerült áthidalni a kommunikációs nehézségeket? A nyelvi nehézségeket a gyerekekkel volt a legkönnyebb áthidalni, mivel gyerekek lévén ők voltak a legelfogadóbbak. Nem számított, hogy nem nagyon értettük egymást. A felnőttek esetében pedig a humor segített leginkább a kommunikációs feszültségek feloldásában. Szükség is volt rá, mert Tanzániában például naponta másfél-két órát az asztal mellett töltöttünk, ahol a beszélgetések nagy részét nem értettem. Ezeket a helyzeteket jó volt az általam megfogalmazott, egyszerű kis szuahéli szóviccekkel oldani.
Milyennek láttad a kenyai és tanzániai embereket? Milyen a kultúrájuk? A szokásaik?
Ezek az országok korábban brit gyarmatok voltak. Öltözködésüket illetően az emberek teljesen átvették az európai szokásokat. Nagy kulturális és nyelvi gazdagság jellemzi ezeket az országokat, mert az európaiak érkezése előtt itt a törzsi kultúra uralkodott. Tanzániában százhúsz nyelvet beszélnek, Kenyában ennél egy kicsivel kevesebbet. A kenyaiak jó kereskedők, nagyon megnyerőek, életvidámak, szókimondóak, könnyen barátkoznak. A tanzániaiak jóval visszafogottabbak, tisztelettudóbbak. Míg az előbbiek a szentmisén táncolnak, tapsolnak, az utóbbiak ünneplése jóval egyszerűbb. Sokféle szokással találkozhatunk itt, nehéz általánosat mondani. Az egyik leglátványosabb, hogy kézzel esznek az emberek. Az általam készített gulyáslevest például senki sem akarta tányérból fogyasztani, hanem összekeverték a többi étellel. A táncaik, a hagyományos, tarkabarka ruházatuk sok zsigeri életörömet hoz a felszínre. Az emberek többsége szeret mulatni, táncolni, de jó néhány afrikaival találkoztam, akik viszont nem táncoltak, vagy nem volt ritmusérzékük. A sztereotípiák itt sem működnek. A hagyományos falvak eltűnőben vannak. Egyre többen költöznek be nagyvárosokba, ahol fokozatosan elveszítik nyelvüket, kultúrájukat. Meglepő volt számomra egyes rendtársak esetében, hogy kiválóan beszélik az angolt, de az anyanyelvükön nem tudnak felszabadultan kommunikálni, és inkább visszaváltanak az angolra. Ez az oktatási rendszerrel is magyarázható, ahol az angol nyelv tanítása az anyagilag biztos jövő zálogává válik.
Milyen a társadalmi berendezkedés: nagy-e a szakadék a tehetős és a szegény emberek között? Hogyan élnek a szegények? Mi az, amit már állami szinten, a civil szervezetek vagy akár az önkéntesek szintjén tudatosan tesznek a nyomor csökkentése érdekében?
Azt hiszem, a világon itt tátong az egyik legnagyobb szakadék szegények és gazdagok között. Vagy hihetetlenül gazdag emberekkel találkoztam, vagy végtelenül szegényekkel. A középosztály rétege elég vékony. Kenya az elmúlt évtizedekben rengeteget fejlődött, mára Kelet-Afrika vezető gazdasági hatalmává vált. Tanzánia egy posztkommunista ország, jóval szegényebb, de itt is sok pozitív változást lehet látni. Az egészségügy, az oktatásés az alapellátó rendszerek a nagyobb városokban egészen jól működnek. Ami itt aggasztó, az a munkanélküliség és sokszor az éhezés. Míg a falvakban mindenki megtermeli magának az élelmet, addig erre a nagyvárosokban nincs lehetőség. Ezért ott a kiszolgáltatottság jóval nagyobb.
Mi ad belső tartást, erőt, reményt a szegény embereknek?
Azt hiszem, elsősorban a hitük. Afrikában nagyon kevés vallás nélküli, ateista ember van. Igen gyakran, még a nyomor ellenére is, ott van a szemükben az a különös csillogás, ami az itthoniakból sokszor hiányzik. Ezzel együtt a mentális betegek száma ott is elég magas. A másik megtartó erő: a hála. A legkisebb dolgoknak is nagyon tudnak örülni.
Milyen vallást gyakorolnak a kenyai és tanzániai emberek? Hogyan néznek ki a szertartásaik, és miben különböznek a mieinktől?
Mindkét országban a legtöbben keresztények. Kenyában nyolcvan százalék keresztény, a muzulmánok aránya tíz százalék, míg Tanzániában már harminc. A katolikusok a keresztények között a kisebbséget képviselik. Rengeteg szabad keresztény egyház található itt. A szentmisék formája alapvetően ugyanaz. Emiatt jó katolikusnak lenni, mert a világon bárhol elmegyek egy szentmisére, bízhatok benne, hogy a liturgia, a szentmise olvasmányai ugyanazok lesznek. Kenyában nekem nagyon tetszett, hogy a bevonulásnál, a felajánlásnál és az igeliturgia elején táncolva hozták be az evangéliumos könyvet vagy az adományokat. Kongóban külön rítus van, az ottani szentmisék gyakran három-négy órát tartanak. Kenyában rövidek, „csak” kétórásak voltak.
Mire tanítottak az afrikai emberek? Milyen tulajdonságaikat, viszonyulásaikat vagy szokásaikat tartottad különösen értékesnek vagy tanulságosnak?
Azt hiszem, az afrikai emberektől azt kaptam leginkább, hogy nem szabad mindent túlságosan megtervezni, nem szabad túl komolyan venni a dolgokat. Helyet kell hagyni a spontaneitásnak és a gondviselésnek is.
Melyek a legfontosabb szavak, amelyeket az afrikaiak nyelvéből megtanultál?
A kedvenc kifejezésem a „Hakuna matata”, azaz: „Vedd könnyedén! Ne aggódj”. Erre jó emlékezni, amikor túlságosan befeszülnék, jó tudatosítani, hogy érdemes hátradőlni a jó Isten szeretetébe és gondviselésébe.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/34. számában.
