A lövétei templom jubileumi ünnepségsorozata július 31-én, pénteken kezdődött a lövétei Népiskolában, ahol két, a templomhoz és a település örökségéhez kapcsolódó kötetet mutattak be. Mindkét szerző lövétei gyökerű, és mindketten évek, évtizedek kutatómunkáját tették közkinccsé az évforduló alkalmából.
Elsőként Márton Szabolcs egyházzenész Az utolsó bástya éneke című kötetét ismerhették meg az érdeklődők, amely Lövéte évszázados egyházzenei örökségének átmentését és közreadását vállalja. A könyv középpontjában az a gazdag helyi egyházi népénekkincs áll, amely nemzedékeken át élő gyakorlatként formálta a falu vallásos életét, és amely – ahogy a szerző az előszóban is megírja – ma már az eltűnés határán áll.
Elmondta, hogy a kötet szándékosan kettős természetű: egyszerre tudományos forrásközlés és ünnepi, személyes hangú emlékkötet. Közel kétszáz éneket sikerült átmentenie, javarészt hangjegyekkel és QR-kóddal ellátva, hogy az olvasó meg is hallgathassa őket. Volt köztük olyan is, amelynek dallama az 1651-es Cantus Catholici gyűjteményben csak szövegként szerepelt – a lövétei szájhagyomány őrizte meg azt a dallamot, amelyet több mint háromszázhetven évvel korábban még kotta nélkül adtak tovább.
A kötet valódi hangokból, élő emberekből dolgozik. Márton Szabolcs elmondta: a könyv anyagának jelentős részét Török Ignácné Margit nénivel hívta életre, akinek emlékezetéből diktafonnal rögzítette azokat az énekeket, amelyek addig csak töredékes füzetekben éltek túl. Előszavában külön megjegyzi, hogy jelenleg mindössze két lövétei ismeri még a régi énekrepertoár nagy részét, s közülük is a 78 éves Margit néni őrzi a legtöbbet – emlékezete és éneke ma egy egész közösségi hagyomány utolsó élő őrzője. A gyűjtés másik forrását a régi kántorok kéziratai, valamint a Zenetudományi Intézet archívumában fellelt felvételek adták, köztük egy 1963-as, közel hatszáz hívő jelenlétében rögzített ünnepi Te Deum s felcsendült az est folyamán.
Másodikként Mihály János történész A lövétei Kisboldogasszony plébániatemplom és kincsei című kötetét mutatták be, amely a templom múltját tárja fel a legkorábbi írásos nyomoktól a jelenkori restaurálásokig. A szerző szülőfaluja templomtörténetének kutatásával foglalkozik gyermekkora óta. Beszédében felidézte, hogy a kutatást részben az indította el, hogy a plébánia egyháztörténeti feljegyzése szerint „nincsen nevezetes története” a közösségnek, amit nem tudott elfogadni. Ennek nyomán évtizedeken át gyűjtötte a forrásokat: a 14. századi pápai tizedjegyzékektől a 18. századi kánoni vizitációs jegyzőkönyveken át a régészeti feltárásokig, amelyek a mai templomtól nem messze, a régi temető helyén tárták fel egykori középkori elődjének alapjait.
Elhangzott, hogy a jelenlegi templomot 1771 és 1776 között építették fel, jórészt a korábbi, 1661-es tatár–török pusztítás során megrongálódott középkori templom köveiből, és hogy a vakolat alól előkerült freskótöredékek a 14–16. századi eredetre utalnak. A kötet külön fejezetekben mutatja be a templom értékes kegytárgyait, köztük egy 15. századi ötvösmunkával készült kelyhet és egy késő gótikus szárnyasoltárt, amelynek darabjai ma a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban láthatók, valamint a torony 1545-ben öntött nagyharangjának történetét, amelynek anyaga a szerző szerint a mai harangban is tovább él.
A bemutatott kötetek összekötik a múltat és a jelent, a kőből épült templom története és az abb n élő közösség emlékezete kölcsönösen erősítik egymást. Ahogy Mihály János fogalmazott a kötet előszavában, mindezt remélve teszi közzé, hogy az egyházközség több évszázados múltja hitelesen jelenjen meg az olvasó előtt, „megerősítve őt hitben és a szülőföldhöz való kötődésben egyaránt”.
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/33. számában.
