Harmincöt éve, 1991. október 6-án jelent meg a Vasárnap katolikus családi újság első száma. Az azóta eltelt három és fél évtizedben a hetilap hétről hétre kísérte az erdélyi katolikus egyház és közösségei életét. A 35. születésnap mindenekelőtt alkalom a köszönetre: mindazoknak, akik munkájukkal alakították a Vasárnapot, a közösségek tudósítóinak és legfőképpen az olvasóknak, akik harmincöt éve velünk tartanak. Isten éltessen, Vasárnap hetilap!
Köszönjük!
Az elmúlt napokban elővettem a szerkesztőségben a Vasárnap régi évfolyamait. Az első, 1991 októberében megjelent lapszámokat kerestem, hogy jubileumi összeállításunkban valamit vissza tudjunk adni az indulás hangulatából. Aztán ahogy egymás mellett sorakoztak előttem a bekötött évfolyamok, egy idő után már nem csak azt néztem, mit írtunk harmincöt évvel ezelőtt, hanem azon gondolkodtam, mennyi és mennyi munka van ezekben a lapokban.
Hány ember gondolata, írása, fényképe. Hány esemény, amelyről valaki fontosnak tartotta, hogy hírt adjon. Történetek, amelyek talán mára feledésbe merültek volna, ha nem kerülnek bele valamelyik lapszámba. Ahogy egymás mellett sorakoznak az évfolyamok, egy kicsit egyházunk elmúlt harmincöt éve is ott sorakozik a polcon, mögötte pedig rengeteg ember.
Azok, akik az évek során tudásukkal, tehetségükkel, gondolataikkal, írásaikkal, fényképeikkel és ötleteikkel hozzátettek valamit a Vasárnaphoz, akik azon dolgoztak, hogy hétről hétre legyen mit az olvasó kezébe adni. Sok-sok ember munkájának nyomát őrzik ezek az évfolyamok, és mindazért, amit a Vasárnapért tettek, köszönettel tartozunk nekik.
Ahogyan annak a sok tudósítónak is, akik közösségeikben nyitott szemmel jártak, és fontosnak tartották, hogy hírt adjanak arról, ami körülöttük történik. Ami helyben egyetlen közösség öröme, a Vasárnap lapjain közös történetünk részévé vált. Ez az egyik legszebb küldetése egy egyházi lapnak: összekötni. Hírt vinni egymásról, megmutatni, hogy sokfelé élünk, sokfélék vagyunk, mégis ugyanahhoz a közösséghez tartozunk.
Harmincöt év lapjait nézve pedig az is látszik, hogy a Vasárnap nem egyszerűen beszámolt egyházunk életéről, hanem együtt haladt vele. Jelen volt örömeiben, kérdéseiben, változásaiban, és hétről hétre igyekezett valamit megmutatni abból, amit együtt megélünk.
Miközben ott álltam a régi évfolyamok előtt, egy másik gondolat is egyre erősebben motoszkált bennem: mindez nem válhatott volna harmincöt éves történetté, ha nem lenne, aki elolvassa.
Egy újság történetéhez nemcsak azok tartoznak hozzá, akik készítik, hanem azok is – talán mindenekelőtt azok –, akiknek készül. Akik harmincöt éve vasárnapról vasárnapra kézbe veszik, várják, olvassák. Akik örülnek neki, akik egy-egy írásban magukra vagy közösségükre ismernek, és akik időnként azt is megírják, ha valamivel nem értenek egyet.
Az első Vasárnapban Jakab Gábor azt kívánta, hogy a lap „lelki gazdagodásunknak sokáig hasznos eszköze” legyen. Harmincöt év telt el azóta, és már önmagában öröm, hogy ma is hétről hétre útnak indulhat a Vasárnap. Hogy ma is vannak történetek, amelyeket érdemes elmesélni, közösségek, amelyekről érdemes hírt adni, gondolatok, amelyeket érdemes megosztani, és mindenekelőtt olvasók, akikhez mindez megérkezhet.
Ezen a születésnapon a visszatekintés mellett leginkább hálát érzek mindazok iránt, akik az elmúlt harmincöt évben valamit adtak ehhez a laphoz; közösségeink iránt, amelyek újra és újra történetekkel töltik meg oldalainkat; és legfőképpen önök iránt, kedves olvasóink, akik hétről hétre velünk tartanak.
Harmincöt év történetét őrzik a polcon sorakozó lapszámok. Jó volt most belelapozni, de még jobb arra gondolni, hogy a történet nem ért véget: jövő vasárnap újra találkozunk.
Az írás megjelenik a Vasárnap hetilap 2026/41. számában.
