Az év folyamán, különösen a nyári időszakban, gyakran eljut hozzánk valamely település búcsújának híre. Közösségi életünk szilárd hagyományává vált, hogy ezt templomunk védőszentjének névnapján, születésének vagy halálának évfordulóján, esetleg egy helyhez kötött, jeles történelmi eseményre emlékezve üljük meg. De honnan ered a búcsú egyházi gyakorlata? Hogyan fonódik össze templomaink védnökeinek ünnepeivel és személyes lelki fejlődésünkkel? Mit jelent tulajdonképpen a búcsúnyerés? E gazdag témákat Kálmán Peregrin OFM, a pesti ferences templom igazgatója és a rend elöljárója fejtette ki a marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-templom búcsújával összekötött kétnapos lelkigyakorlaton. A vendégszónokkal a szentmisék keretén kívül is beszélgettünk, aki a gyónásra való tudatosabb fölkészüléshez és az imaélet őszinte elmélyítéséhez is újszerű szempontokat adott.
Búcsú a bűneinktől
„A magyar búcsú kifejezés az elbúcsúzásra utal, mert amikor az első századokban a keresztények bűnbánatot tartottak, és valaki nagyon súlyos vétket követett el, előbb a vezeklést kellett lerónia, mielőtt megkapta volna a föloldozást. El kellett zarándokolnia Rómába, vagy valamilyen önmegtagadást kellett előbb elvégeznie, amellyel mintegy jelezte a gyónás előtt, hogy megtérési szándéka komoly” – kezdte elmélkedését Kálmán Peregrin. Mint mondta: „A búcsúnyerés feltétele a szentgyónás elvégzése. Ahhoz azonban, hogy a búcsúnyerés kegyelmeiben részesedhessünk, gyökeres változásnak szükséges végbemennie a szívünkben, mégpedig annak, hogy nem akarunk többé ragaszkodni bűneinkhez, még a bocsánatosakhoz sem. Búcsút mondunk nekik.”
Büntetés helyett irgalom és elengedés
A szónok ugyanakkor a gyónás és búcsúnyerés különbségére is rávilágított: míg a gyónás szentségében Isten jóságosan megbocsátja bűneinket, a búcsúnyerés alkalmával irgalmasan elengedi a büntetést. Már az első századok keresztényei is megtapasztalták: minden bűnnek van következménye, sebe, lenne büntetése. A bűn magával hozza a szenvedést és megrekedést a kegyelmi életben. De amint Isten érzékeli megtérési szándékunkat, még azelőtt elénk siet jóságos irgalmával, mint azt tudatosan fölfoghatnánk vagy érzékelhetnénk. Isten oldaláról nézve, a gyónásban megtörténik a megbocsátás és a feloldozás, a búcsúnyerés folyamatában pedig az elengedés. Isten nagylelkűen eloldoz bennünket bűneink megkötözöttségétől, és szabaddá tesz bennünket a jóra.
Helyreállítás és kegyelmi közösség
„Amikor búcsúra készülünk, többet teszünk a megszokottnál, az egyébként elvárhatónál, hiszen érezzük: bűneinkkel valamilyen igazságtalanságot követtünk el Istennel szemben, amelyet jó tettekkel szeretnénk helyreállítani. Önmegtagadást végzünk, jobban előrehaladunk a jóban, együttműködőbbek vagyunk Istennel, vagy többet imádkozunk. A helyreállítás a búcsúnyerés másik fontos oldala, továbbá a kegyelmi közösség megerősítése” – mondta a szerzetes.
Visszautalt az első keresztények történeteire, amelyek ma is megrendítően érzékeltetik, miért fontos a kegyelmi közösségek megerősítése: „Az első századokban, ha valaki súlyos vétket követett el, nagy penitenciát róttak ki rá. Ilyen súlyos bűn volt például a hittagadás. Az üldöztetések idején ugyanis sokan megtagadták hitüket. Voltak, akik megvallották, és meghaltak érte. Aztán olyanok is voltak, akik nem vallották meg, sokat szenvedtek, de nem haltak meg, hanem visszatértek a közösségbe. Így, amikor az üldöztetések visszaszorultak, a hittagadók és a hitüket megvallók, akik szenvedést viseltek, mert a rokonaikat kivégezték, egyazon közösségbe jártak. Ez súrlódásokhoz vezetett. Éppen ezért a hittagadókat kemény penitenciára fogták, hogy az igazságosságot helyreállítsák. A hittagadók a penitencia vállalása révén azonosultak a hitükért kiállt emberek szenvedésével. Arra is volt példa, hogy az üldöztetések fölújultak, az előző bűnök még nem voltak megbocsátva, a hittagadók nem áldozhattak. Ezért arra kérték a hitüket megvalló, sokat szenvedő társaikat: imádkozzanak értük, hogy az ő érdemeiket tekintve az egyház engedje el büntetésüket, hogy mielőbb föloldozást nyerhessenek, és áldozhassanak.”
Az első keresztények egymás bűnei megbocsátásáért hozott imádságos áldozata ma is példaértékű számunkra. A bűn ugyanis nem szükségszerűen zsákutca. Ha bűnt követtünk el, vagy ha valaki súlyos bűnt követett el értünk, érdemes komolyan imádkoznunk érte. Jó, ha kérjük annak imáját, akinek megbocsátására rászorulunk, vagy egy szent – búcsú alkalmával a templom védőszentjének – közbenjárását, hogy az ő érdemei által mi is elnyerjük vétkeink bocsánatát. Így erősíthetjük belső közösségünket.
Fölajánlás a megholtakért vagy önmagunkért
A kegyelmi közösséget jó cselekedetekkel is erősíthetjük, amelyeket a jó Isten színe elé viszünk. Jótettként értelmezhetjük magát a búcsút is. „Búcsút magamért és a tisztítótűzben szenvedő lelkekért ajánlhatok föl, akik már tudatában vannak elvétett cselekedeteiknek, illetve annak is: mennyire rászorulnak Isten irgalmára, emellett megtérési szándékuk is erős. Nekünk is ki kell mondanunk: szakítani akarunk bűneinkkel, így e két szándék egyikére ajánlhatjuk föl búcsúnkat” – foglalta össze a búcsúnyerésről szóló elmélkedését a prédikátor.
Isten irgalma a gyónás középpontjában
Minthogy a búcsúnyerés feltétele a szentgyónás elvégzése, érdemes megújítanunk gyónási rutinunkat, és új, életre vezetőbb szempontok szerint végeznünk előkészületeinket is. „Nagyon-nagyon fontos, hogy a gyónás középpontjában ne a bűnt, önmagunkat vagy a papot, hanem magát az Istent lássuk, aki meg akarja mutatni nekünk az ő irgalmát, és az irgalomnak a kötelékeivel akar magához vonni bennünket. Az is fontos, hogy az előkészületben merjünk a felületi bűnök mögé nézni, azok okára rákérdezni, vagy észrevenni azokat a bűnöket, életviteli kérdéseket, motivációkat, berögződéseket, amelyek elsőre nem láthatóak. Ne álljunk meg a szokásos listánál, amelyet talán évtizedek óta ismételgetünk a gyónásban, hanem szánjunk több időt, nagyobb teret és mélységet az előkészületre” – mondta beszélgetésünkben Kálmán Peregrin, aki a későbbiekben bővebben is kifejtette a szentgyónás témáját.
Bűnbánat a nyolc boldogság és erényeink kiteljesítésének fényében
Ahhoz, hogy Isten kegyelme valóban megérinthessen bennünket a gyónás szentségében, érdemes fölülvizsgálnunk lelkünket, életünket, és engednünk, hogy a bűnbánat és megtérés iránti vágyak valóban megszülethessenek bennünk. A tízparancsolat mentén történő önvizsgálat például jó kiindulópont lehet a gyónáshoz, de ennél sokkal fontosabb, hogy figyelmünk ne a saját bűnlajstromunkon, hanem Krisztuson és az ő tanításán állapodjék meg. Kálmán Peregrin a hegyi beszéd nyolc boldogságát ajánlotta számunkra lelki tükörként. Arra biztatott: találjuk meg önmagunkban hiányzó „boldogságainkat”, és vizsgáljuk fölül mindazon benső tartalmainkat, amelyek e kegyelmi ajándékok ellenében belakják lelkünket. Az így föltárt egyéni sebzettségünket érdemes a valódi javulás szándékától vezérelve a jó Isten színe elé vinnünk a gyónás szentségében. „Az is nagyon fontos, hogy keresztény életünk ne csupán arra irányuljon, hogy a bűnök ellen küzdünk. Jézus nem erre hívott meg bennünket, hanem arra, hogy mindazt a jót, amelyet bennünk elhelyezett, helyes begyakorlással erényekké tökéletesítsük, vagy éppen karizmákká, amelyeken keresztül jelenvalóvá tud lenni Isten szeretete és jósága a világban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne kellene küzdenünk a vétkeink ellen. De ne álljunk meg, és ne csupán erre rendezkedjünk be, hanem elsősorban arra, hogy az erényeinket kiteljesítsük” – összegezte szentgyónásról szóló elmélkedését a ferences rendi pap.
Rendszeresség és spontaneitás az imaéletben
„A búcsúünnep jó alkalom arra, hogy a keresztény közösség lelkileg is előkészüljön, tehát több időt szánjon a jó Istennel való kapcsolatára, és elmélyüljön a hit gyakorlásában. Életmód-alakító ünneppé lehet, amely hatással van az emberek hétköznapjaira” – mondta Kálmán Peregrin, amikor a Keresztelő Szent János-templom közelgő búcsújáról beszélgettünk. Az előző napok lelkigyakorlatait fölidézve rákérdeztem, hogy búcsús fölajánlásunk részeként miként mélyíthetjük el jobban imaéletünket. „Szerintem nagyon fontos, hogy ne hagyjuk el az imát. Mind az emberi kapcsolatainkban, mind pedig az Istennel való kapcsolatunkban nagyon fontos a kiszámíthatóság. Kell lennie mindennapjainkban egy kiszámítható imaéletnek, de ez még nem elégséges. Észre kell vennünk azokat a spontán alkalmakat, amelyek által jelezhetjük és megélhetjük Isten iránti szeretetünket az imaélet frissességében. Például úgy, hogy váratlanul betérünk a templomba, szentségimádáson veszünk részt, vagy kicsit többet olvasunk a Szentírásból” – válaszolta.
Keresztelő Szent János példája
Minthogy a templom patrónusának ünnepére készültünk, Keresztelő Szent Jánosról is beszélgettünk. A minorita elmondta, mi érinti meg leginkább János személyében: „Amikor Jézus megjelenik, ő képes csöndben a háttérbe lépni. Amikor nem érti Jézust, akkor is képes ráhagyatkozni, és úgy bemenni a vértanúság eseményébe, hogy nem látja át a teljes történetet. Talán még csalódottság is van benne, hiszen nem úgy történik Krisztus eljövetele, ahogyan ő azt elgondolta, és ennek ellenére, vagy mindezek közepette is, tud Krisztussal együtthaladni.” Keresztelő Szent János példáján át a franciskánus egy üzenetet is megfogalmazott a templom közössége számára: „Azt véssék nagyon mélyen a szívükbe, amit János Jézusról mond: »Íme az Isten báránya«. Az Ószövetségben az ember adott Istennek áldozati állatot, bárányt, bűnbakot, amelyre ráhelyezte bűneit, az Újszövetségben viszont az Atya nyújtja nekünk Krisztust, az ártatlan bárányt, hogy a vele való eucharisztikus közösségen keresztül nap mint nap beléphessünk az Isten országába.”
A búcsúnyerés hagyományának eredete
Ünnepi homíliájában Kálmán Peregrin elmesélte a búcsúnyerés hagyományának egyházi eredetét is, miszerint: „Assisi Szent Ferenc észrevette, hogy a nagyobb zarándokutakra, áldozatvállalásokra a gazdagok sokszor képesek, a szegények azonban kevésbé. Ezért az 1700-as évek elején, amikor a pápa éppen Assisi környékén tartózkodott, azt kérte tőle: engedje meg, hogy azok a szegények, akiknek nincs lehetőségük Rómába vagy más szent helyekre zarándokolni, ugyanazokban a kegyelmekben részesülhessenek az Assisi határában lévő kápolnában, mint azok, akik messzire zarándokolnak. Ferencnek ez a kérése indította el azt az egyházi gyakorlatot, amelynek köszönhetően ma teljes szívvel lehetünk együtt ezen a búcsújáró helyen, a templom védőszentjének ünnepén” – zárta szentbeszédét a vendégprédikátor.
Az írás teljes terjedelmében a Vasárnap hetilap 2026/30. számában jelent meg.
