Ilyés Zsolt csíkszentléleki plébános tartott csaknem négynapos lelkigyakorlatot a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak Erdődhegyen. A magával hozott gondolatokról, az üzenetekről kérdeztük őt az egyik pihenőidőben. Ilyés Zsolt kilenc éven át volt a gyulafehérvári hittudományi főiskola és papnevelő intézet spirituálisa (2003 és 2012 között), a szatmári egyházmegyés papok egy részével ott találkozhatott, őket jól ismeri. Adódott a kérdés, e mellett honnan eredeztethető kapcsolata a szatmári papokkal?
A papok nagy részét mondhatom, hogy ismerem korábbról, vagy mert tanítottam annak idején vagy, mert a Gyulafehérváron eltöltött kilenc év alatt többször jártam Szatmáron papszentelésekre, primíciákra. Volt alkalmam legalább látásból megismerni a helyi papokat. Tudtam, hogy sokfélék, sokszínű közösség, ezért nem egy lezárt előadással jöttem, hanem meghagytam a szabadságot a változtatásokra a témák, a felépítés tekintetében.
Az interjú előtt volt alkalmam a papokkal is beszélgetni a lelkigyakorlatról, és ők örömüknek adtak hangot, hogy az előadások az élet dolgairól szólnak, hús-vér témákat érintenek.
Két szándékom van az egész lelkigyakorlattal. Az egyik boldogító tapasztalatom, Jézus azon kijelentése, miszerint: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen” (Jn 10,10). Ezt én megtapasztaltam és boldogan élem: hogy Jézussal az élet szebb, több, teljesebb, bőségesebb. Azon elmélkedtünk a paptestvérekkel is, hogy mi segíti, hogy az életünk bőségben legyen, illetve mi akadályoz abban, hogy kibontakozhasson mindaz amit Jézus hoz? A papi élettel elég sokat foglalkoztunk, így például, mint személyes élettel. Nekünk is vannak emberi szükségleteink, igényeink, és ha ezekre nem figyelünk oda, akkor lehet, hogy a többi sem működik, vagy éppen azért nem bontakozhat ki Jézus ígérete. Aztán mi az, ami által megélhetjük, hogy Jézus tényleg azért jött, hogy életünk legyen és bőségben legyen? Érvényes-e ez a kijelentés a mi életünkben? Hogyan érvényes, illetve ha nem, akkor mi az akadálya? Tehát ez az egyik fő szándéka a lelkigyakorlatnak, a másik pedig, beszélni arról az Istenről, akit megismertem, aki végtelenül jóságos, gyengéd, tele van szeretettel, hűséges az ígéreteihez, jót akar nekünk… Erről az Istenről minél többet beszélni, hogy erősödjünk abban a gondolatban: milyen végtelenül jó Istent szolgálunk és hirdetünk mi!
Előbb a második gondolathoz nyúlnék. A hívek, a laikusok is megélik, hogy időnként nehéz megtapasztalniuk Istent, és nehéz, hogy a szeretetének örömében éljenek. Ebben a szentségek, a szentmise-látogatás, az imák, a szentírásolvasás nyújthatnak segítséget?
Szerintem amit felsorolt, csak az egyik fele az Isten szeretetével való ismerkedésnek. Valószínűleg az intenzívebb terület az maga az életünk. Papoknak, híveknek s mindenkinek azt mondom, amíg nem tudod felsorolni, hogy téged, konkrétan, az életedben hogyan szeretett az Isten „amikor ezt tette”, „amikor azt tapasztaltam”, „amikor azon mentem keresztül”… addig nem is ismerjük az Isten szeretetét. Tehát szép dolog a Szentírás, ott elmondja, hogy szeret, de ezt az életünk kell, hogy igazolja. Folyamatosan arra bíztatok a lelkigyakorlatban, hogy vizsgáljuk meg a papi életben is, hogyan mutatja meg Isten a szeretetét, hűségét? Az egy dolog, hogy a Szentírás mondja, de a mi életünkben kell ennek igazolódnia. E nélkül nincs átütő erejük ezeknek a mondatoknak, igazságoknak. Sokszor épp ezért nem hisszük el, mert ott írja ugyan, de én azt mondom, hogy „az én életemben hol van az Isten?” és „engem nem szeret, mert abban vagy akkor is mit éltem át!” Tehát csak az élettel együtt teljes és működőképes ez az igazság. Én arra biztatnék mindenkit, hogy az életében imádkozza ki, hogy lássa Isten szeretetének a jeleit, a jóságát.
Amint az imént említette, a papi élet teljessége is téma volt. Arra vonatkozólag, hogyan éljen, mire figyeljen, hogyan ossza be napjait a pap, hogy ne égjen ki, hogy megtartsa lelkesedését már a szemináriumban is felkészítik. Milyen gyakran kell a papnak felfrissítenie az erre vonatkozó gondolatait: hogy például a teste egészségére is kellő figyelmet fordítson, azzal együtt ápolja a lelki egészségét?
Az érzelmi szükségleteitől kezdve a szellemi igényekig… Az sem jó, ha folyamatosan magára koncentrál és állandóan ezt méricskéli és nézi, hogy mennyi van és kell-e? De aki reflektáltan él, az előbb-utóbb észleli, ha valamelyik területen baj van: itt kezd elfogyni a lelkesedésem, már kezdett teherré válni valami, már nyugtalan vagyok, már több a szomorúság, itt félek, itt ragaszkodok nagyon… Tehát, ha valaki odafigyel a saját életére, az esti visszatekintésekben, a lelkiismeret-vizsgálatokban, a gyónásra való készületekben vagy egyszerűen az imádságban meglátja, hogyan áll Isten előtt. Ha naponta ezeket teszi, akkor észreveszi a gondokat. Ha reflektáltan élünk, az életünkben elég hamar felfedezhetjük azokat a jeleket, amik arról árulkodnak, hogy valami hiányzik, valami felborult, nem úgy működik, ahogy kellene, és akkor lehet lépni. Ha viszont valaki nem él reflektáltan, nem figyel magára és csak a munkába veti bele magát, csak kifele fordul, akár évek is eltelhetnek, amíg olyan mélypontra jut vagy úgy megakad az élete, hogy akkor muszáj lesz szembenéznie önmagával. De semmiképp sem érdemes erre évekig várni és az sem jó, ha valaki akár egy évig nem nézi meg, hogy mi van az ő életével.
Kapcsolhatjuk ide a felgyorsult világ közhelyét?
Minél nyüzsgőbb az élet, annál inkább fennáll a veszélye az egyensúlyok felborulásának, ma pedig pláne, az által, hogy tévé, internet, telefon, a mindenféle modern eszközök még azokat a csendes időket is megtöltik, amik amúgy lennének, hogy nehogy már egy kicsit elcsendesedjünk, meghalljuk azt a belső hangot, megismerjük a belső állapotot. Végiginternetezzük az estét, filmeket nézünk, híreket olvasunk, ma már annyi eszköz van, amivel elfojthatjuk a belső hangot. Mindenkinek keresnie kell az időt a csendre, a befelé figyelésre és a papnak még inkább, mert ő ebben példával kell elől járjon.
Kérdezett: Józsa János
