Vannak nevek, amelyek már gyerekkorban súlyt kapnak. Holló László egyetemi professzor számára ilyenek voltak azok a nevek, amelyeket otthon szüleitől hallott. Főesperesek, püspökök és Márton Áron alakja. Akkor még inkább hangzásuk volt, mint jelentésük – de éppen ez a hangzás formált valami tartósat benne. Ma, amikor az ő nevét mondják ki, már nem csupán egy személyt jelöl, hanem egy életutat. Csíkszentimrét, az erkölcsteológia világát, és egy olyan tanári jelenlétet, amely évtizedek alatt vált meghatározóvá.
Nomen est omen
,,Pap leszek, ha nagy leszek” – egy csendes, de határozott életút kezdete
A hivatásáról mesélve nem egy drámai fordulat rajzolódott ki, hanem egy csendesen végigvonuló irány. „Nem emlékszem arra, hogy valaha mást akartam volna” – mondta, és ez a mondat szinte mindent elárult. Már gyerekként így fogalmazott egy iskolai dolgozatban: „pap leszek, ha nagy leszek.” Felidézett egy jelenetet is: a tanító nénije – „egy csodálatos pedagógus” – elment a szüleihez, és azt kérte, „magyarázzák meg nekem, hogy nem baj az, ha pap szeretnék lenni, de ezt ne nagyon hangoztassam. Kommunista idők voltak …” A történetben ott bujkált egy finom irónia, hogy sem a félelem, sem a visszafogottság nem téríthette el. Az út végül 1993 augusztusában ért egy fontos állomáshoz, amikor pappá szentelték – nem a megszokott keretek között a gyulafehérvári székesegyházban, hanem szülőfalujában. Egy apró eltérés, amely jól mutatja, hogy néha a legbiztosabbnak tűnő hivatások is saját ösvényt vágnak maguknak.
Az ember életének alapvető mozgatója
Az út nem egy előre megtervezett szakmai ív mentén alakult. Bálint Lajos érsek ötödéves kispapként Innsbruckba küldte továbbtanulni. Itt egy addig nem tanult teológiai tárggyal, a társadalometikával találkozott – és abból mesterizett és doktorált. Később, mivel itthon nem vált főtantárgyá a társadalometika, ezért különböző etikai tárgyakat kezdett tanítani: erkölcsteológiát, bioetikát, szakmai etikát és hasonlókat. Az erkölcsteológia területe nem egy elméleti elefántcsonttorony, hanem nagyon is gyakorlati irányból közelíti meg, hogy hogyan éljen az ember, és hogyan működjön a közösség.
Alapkérdése a pünkösdi hallgatóságnak az apostolokhoz intézett kérdése: „Mit tegyünk férfiak, testvérek?” Tanárként ezt a gondolatot viszi tovább: „Isten gyermekeinek a szabadságában élünk, mindent megtehetünk, de mindenért felelősséggel tartozunk. Ez az ember életének alapvető mozgatója.” Talán azért is, hangsúlyozza gyakorta, mert a papi jelmondata a Fil 4, 13-ból való: „Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad.”
„A munkahelyemen élek” – a Kar és személyes életének összefonódása
A kolozsvári teológia 1997-ben lett az élete része, és azóta a mindennapok tere is. Először Gyulafehérváron volt alkalmazásban asszisztensként, de Kolozsváron lakva egyidőben Gyulafehérváron és Kolozsváron is tanított, miközben Kolozsváron egyetemi lelkész is volt. „Azt gondolom, hogy az életem és a teológia összefonódását egyebek mellett az adja, hogy 2000 óta a teológia épületében lakom.”
Lakás a harmadik emeleten, a kápolna és előadótermek alatta, iroda még lejjebb – egy vertikális élet, ahol a munka és a magánélet között nincs valódi távolság.
Az élet tulajdonképpen döntések sorozata
Holló László számára a vezetői szerep sosem öncél volt, inkább egyfajta szükséghelyzet, amelybe időről időre belekerült. „Az életünk tulajdonképpen döntések sorozata” – mondta, majd hozzátette: „a hatalom önmagában sem nem jó, sem nem rossz, de vissza lehet élni vele.” Saját magát inkább azok közé sorolja, akik nem keresik a vezető szerepet, hanem „szürke eminenciásként” érzik otthon magukat, mégis többször kellett vezető pozícióban is felelősséget vállalnia. A Teológia Karon volt intézetigazgató és dékánhelyettes, de volt a Gyulafehérvári Papnevelő Intézet rektora és az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának elnöke is. Elmondása szerint a legnehezebb mindig az emberi sorsokról való döntés volt. Különösen amikor rektorként „a sok oldalról érkező elmarasztaló információ alapján” kellett kimondania egy kispapról a papságra való alkalmatlanságot és el kellett küldenie. Ilyenkor rendre visszaköszönt benne a kérdés: ő maga hogyan fogadta volna ezt egykor? „Kötelezhet arra, hogy részt vegyek … de arra nem, hogy figyeljek is.”
Egy történetében szinte jelenetként bontakozott ki egy régi előadás emléke. Egy diákképviselő az előadás közben a Szentírást olvasta, mire ő kérte, hogy ne tegye. A válasz váratlanul éles volt: „ezzel azt szeretné demonstrálni, hogy én kötelezhetem arra, hogy részt vegyen az előadásomon, de arra nem, hogy oda is figyeljen.” Ekkor – ahogy mesélte – végiggondolta, milyen eszközei vannak, de eszköztelennek érezte magát. Inkább azt mondta, rendben, akkor visszaállnak a hagyományos rendre, ahol az előadáson való jelenlétet nem értékelik, de a vizsgát nyomatékosan igen, bár „a közösség nem fog örülni annak, hogy ezt elérte”. A válasz végül egyszerű volt: maradjon a jelenlegi rendszer. Ebben a helyzetben – mesélte – találkozott igazán a „klasszikus, tekintélytisztelő tanár–diák viszony egy nehezen értelmezhető magatartásával” – és azzal, hogy néha a racionális érvelés többet ér, mint bármilyen kényszer. A tanítás számára egyébként sem eredeti terv volt, hanem a „gondviselés műve”, mégis úgy érzi, ez sokszorozta meg a munkáját, hiszen azokat formálhatta, akik majd továbbadják, amit tőle kaptak. Közben azonban a generációk változnak, és bár elmondása szerint egy ideig könnyű volt együtt mozogni a diákokkal, ma már egyre inkább érezhető a távolság – „úgy vélem, lassan megérett az idő arra, hogy komolyan vegyem Arany János Epilogus című versét.”
Időkapszula
Zárásként egy belső időkapszulát nyitunk ki. Mit üzenne a 20 évvel későbbi önmagának? – tettük fel a kérdést. „Ha egyfajta időkapszulába kellene üzenetet hagynom, akkor magamnak talán egy kissé ironikusan azt üzenném: Isten nyugosztaljon! Keveredik ebben a humor is, de egyfajta realitásérzék is. Az ember látja maga körül az élet végességét, a kortársak távozását, és ilyenkor óhatatlanul elkezd számolni. Ez nem félelem, inkább józan realitásérzék.”
A diákoknak szóló üzenet viszont egyszerű és tiszta: „Szeressétek Istent, szeressétek önmagatokat, és szeressétek felebarátaitokat. És ne felejtsék el: Isten gyermekeinek szabadságában élünk. Bármit megtehetünk, de mindenért felelőséggel tartozunk. Ez a legnagyobb bölcsesség.”
Tankó Anna Tamara
Fotó: Stroia Andrea
