Miközben sokan a békéről beszélnek, felrázó élmény volt nemrégiben egy tankokkal megpakolt tehervagon mellett elhaladni. A világ ép ésszel nehezen követhető módon háborús lázban ég évek óta. Miközben a világi vezetők a békéről „papolnak”, rakétákkal és egyéb fegyverekkel támadnak meg más országokat. Ugyan én magam csecsemőként éltem meg a hidegháború végét, így nincs emlékem róla, de úgy gondolom, hogy az emberek valami hasonló félelmet élhetnek meg most, mint a hidegháború alatt. Bár a kifejezés talán találóbb volna, ha forró háborúnak neveznénk most, mert azok az emberek, akiket egzisztenciájukban érintenek a robbantások, sokkal inkább annak felperzselő hatását élik meg. Ha túlélik egyáltalán.
A béke ajándékáért vezetett imavirrasztást XIV. Leó pápa a Szent Péter-bazilikában április 11-én este. Előzetesen többször is kérte a híveket, hogy a világ minden tájáról csatlakozzanak ehhez az imához és közösen kérjék a béke ajándékát Istentől. Leó pápa ugyanakkor világossá tette, hogy az imádság nem mentsvár, „hogy kibújjunk a felelősség alól, nem érzéstelenítőszer, hogy elkerüljük a megannyi igazságtalanság által kiváltott fájdalmat. Épp ellenkezőleg: a halálra adott legszabadabb, legegyetemesebb és legfelforgatóbb válasz: olyan nép vagyunk, amely már most feltámad!” Ezzel együtt „az imádság cselekvésre nevel bennünket. A véges emberi lehetőségek az imádságban Isten végtelen lehetőségeivel kapcsolódnak össze” – fogalmazott a szentatya.
Rávilágított arra, hogy a „nemzetek vezetőit elidegeníthetetlen felelősség terheli. Nekik kiáltjuk: hagyjátok abba! Eljött a béke ideje!” Szent II. János Pál pápa szavait visszhangozta: „Soha többé háborút!” Nem lehet az, hogy az agresszió melletti érvként, a halálról szóló beszédbe még az élet Istenének nevét is bekeverjük! A feltámadt Krisztus békéje a szeretetből vállalt keresztáldozatának a gyümölcse, világított rá a pápa.
A vezetők felelőssége mellett azonban nyomatékosan felhívta a figyelmet mindannyiunk felelősségére: nem csak szavakkal, hanem tettekkel kell elutasítanunk a háborút. Ha eddig könnyen egyet is értettünk, itt lehet, hogy kicsit megtorpanunk: hisz nem mi vívjuk a háborút… s amúgy is, mit tudnánk tenni ellene? Nézzünk őszintén magunkba! Szívünk és elménk „pályáin” vajon nincsenek sokszor előkészítve a „tankok”, amivel ledózerolhatjuk a tőlünk különbözően gondolkodó embereket? Hogyan követelhetjük úgy a békét, ha közben nem vagyunk képesek letenni az ellenségeskedés kevésbé látványos, de igenis veszélyes fegyvereit?
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/16-os számában.
