Vannak életutak, amelyek nem egyenes vonalú tervezés, hanem sorsszerű találkozások és belső hívások mentén rajzolódnak ki. Nóda Mózes professzorral, a kolozsvári Római Katolikus Teológia Kar meghatározó alakjával beszélgettünk gyalog megtett kilométerekről, a vegyes vallású családok áldásáról, és arról, hogyan lett a „semmiből” egy modern egyetemi kar.
Gyalogút Oklándra és a vegyes család ajándéka
Nóda Mózes 1959-ben látta meg a napvilágot Homoródkarácsonyfalván. Gyermekkorát egy olyan vallásilag vegyes környezet határozta meg, amelyre ma is áldásként tekint. „A családunk vallásilag »vegyes« volt. Ha az unitárius rokonoknál konfirmálás volt, részt vettük mi is, a katolikus búcsúra mi hívtuk meg őket. Megtanultam, hogy a másik vallás megismerése valójában ajándék” – emlékszik vissza.
Az iskolás évek nem a kényelemről szóltak, az elemi után négy éven át a szomszédos Oklándra járt át, esőben, szélben, hóban is gyalog téve meg az utat. Bár gyerekként még focistának vagy tanárnak készült, a papság felé egy helyi plébános példája terelte, aki már gyerekként bevonta őt a közösségi életbe, és vitte ministrálni a Homoród mentén filiákba.
„Igen” és „nem” között, a hivatás érése
A gyulafehérvári kántoriskola négy és a teológia hat éve nem csak egyértelmű válaszokból állt. „A hivatás egy hosszú folyamat. Négy évig tartott az »igen-nem« időszaka bennem, hogy valóban pap legyek-e. Harmadéven volt egy pont, amikor úgy éreztem, ez nem nekem való. De a Fennvaló kitartott mellettem” – meséli. Végül 1985-ben szentelték pappá, és bár az út rögös volt, a teológiai évek alatt kialakult baráti közösség a mai napig tartja benne a lelket. Évfolyamtársaival azóta is minden évben találkoznak, bárhová is vezérelte őket a sors Temesvártól Szatmárig.
Dékánként a professzorok között, diploma nélkül
A tanári pálya – ahogy ő fogalmaz – a Fennvaló humorérzékének köszönhető. Kilenc év segédlelkészség és öt év egyetemi lelkészség után, 30 évvel ezelőtt csöppent bele a kolozsvári teológiai kar alapításába. A kezdetek egyszerre voltak hősiesek és komikusak.
„Úgy kezdődött a tanári pályám a semmiből, hogy én voltam a megbízott dékán. Beültem a gyűlésekre a nagy professzorok közé, miközben nekem még csak egy egyszerű diplomám volt, és az adminisztrációhoz sem értettem. A román kollégák tiszteltek, kedvesek voltak, de ott ültem tanársegédként a professzorok között… nem volt mindig kellemes érzés.”
Ez a helyzet azonban folyamatos fejlődésre kényszerítette. Mivel a törvények változtak, kétszer is le kellett doktorálnia. Előbb történelemből, majd teológiából, miközben éjt nappallá téve írta a könyveket és a cikkeket, hogy az intézmény megfeleljen az egyetemi elvárásoknak.
Pincétől a tetőtérig. Egy kar születése
Az intézményépítés fizikailag is próbára tette az alapítókat. Egy kis irodából indultak, majd jöttek a „magasságok és mélységek”: a pincében alakítottak ki tantermeket, a tetőtérben pedig a bentlakást, ahogy a tanár úr hívja, a „mennyországot”. A legnagyobb szakmai törést a bolognai rendszer bevezetése jelentette 2008-ban, amikor a korábbi biztonságot adó kettős szakok (például teológia-történelem, teológia-bölcsészkar) megszűntek.
„Ott álltunk ősszel, és néztük, hogyan tovább. Egyszerre ballagott el két évfolyam, és alig maradt diákunk. Ez volt az egyik legnagyobb mélypont” – emlékszik vissza. Mégis, a kar felállt, és ma már teljes struktúrával, alap- és mesteri képzéssel, doktori iskolával működik.
Tanulni a diákoktól: az okostáblától a jelenig
Arra a kérdésre, hogy mit kapott a diákoktól az elmúlt évtizedek alatt, a tanár úr azonnal rávágja: a frissességet. Harminc éve fiatalok között él, és ez örökké motiválja.
„Tőlük tanultam meg, hogyan kell élni abban a világban, ami éppen körülvesz minket. Harminc éve még kézzel írták a dolgozatokat, aztán jöttek az első írógépek, ma pedig, ha elakadok az okostáblán, a diákjaimat kérdezem meg. Ők képviselik a jelent.”
Büszke a tanítványaira, van köztük rektor, polgármester, pap, szerzetes és nagyon sok tanár. Számára a legszebb pillanat minden évben a ballagás. Látni azt a folyamatot, ahogy egy bizonytalan érettségizőből öt év alatt kiforrott felnőtt válik. „Tanárként ez a legnagyobb magasság, látni, hogy megérte a munka és a türelem.”
Időkapszula
Zárásként egy belső időkapszulát nyitunk ki. Mit üzenne a húsz évvel későbbi önmagánakk? – tettük fel a kérdést.
„Ha az ember szereti, amit csinál, azért érdemes dolgozni és áldozatot hozni. Nem vértanúságra gondolok, hanem egyszerűen arra, hogy az ember legyen elégedett azzal, ami megadatott. Az én életem ettől lett teljes.”
A jövő teológusainak pedig egy örökérvényű titkot hagyott útravalóul.
,,Bár a világ változik, az Isten ugyanaz marad. A titok az, hogy konkrétan azt az embert kell szeretni, akinek éppen a kortársa vagy. Nem azt, aki húsz évvel ezelőtt élt, és nem azt, aki húsz év múlva fog. Csak így lehetünk hitelesek.”
Kérdezett Tankó Anna Tamara
