A szabadságharc apropóján a történelmi események felidézése helyett arra gondoltunk, hogy azokat a hétköznapi hősöket mutatjuk be, akik mindennapi forradalmaikkal teszik jobbá környezetünket. Csata Orsolya a csíki roma gyerekeket karolta fel. Vele beszélgettünk ezeknek a gyermekeknek a mindennapi küzdelmeiről, akik nap mint nap „szabadságharcot” vívnak azért, ami másnak teljesen természetes. Kukázás, mínusz húsz fok, megszégyenítés, fizikai bántalmazás a mindennapi kenyerük, pedig ők is egyszerűen csak gyerekek…
Roma vagy cigány? – kérdeztem Csata Orsolyától, mert arra voltam kíváncsi, hogyan nevezik önmagukat azok a gyerekek, akikkel foglalkozik, illetve hogy miként hivatkozik rájuk a környezetük. Elmondta, hogy a magyar vidéken még mindig gyakran használják a „cigány” szót, és a gyerekek is így beszélnek magukról. Ugyanakkor egyre inkább úgy érzi, hogy ez a kifejezés bántóvá vált, ezért ő maga inkább a roma megnevezést használja. Idővel azonban rájött, hogy számára a legfontosabb szó mégsem ezek közül való. „Gyerekek. Számomra most már gyerekek. Nem romák és nem cigányok, hanem gyerekek.” Szerinte jó lenne eljutni oda, hogy ezek a megjelölések egyszerűen elveszítsék jelentőségüket. Ahogyan más gyerekekről sem úgy beszélünk, hogy magyar vagy román gyerekek, hanem egyszerűen néven nevezzük őket.
A közösségi médiában gyakran ír a gyerekek mindennapjairól, arról a sok apró küzdelemről, amely mások számára szinte észrevétlen. Az egyik fájdalmas élménye egy uszodai jelenethez kötődik, ahol az egyik kislány gyakran panaszkodott hasfájásra. A gyerektől megtudta: hetente csak egyszer jut olyan mosdóba, ahol be tudja csukni maga mögött az ajtót. Bár a Somlyó 33. alatt az utóbbi időben több családnál lett fürdőszoba, sokaknál még mindig nincs. Télen előfordul, hogy mínusz húsz fokban az udvar végében kell elvégezniük a dolgukat. A szomszéd pedig drónnal videózza ezt…
Máskor azzal szembesül, hogy családok napokig maradnak tűzifa nélkül a nagy hidegben. A gyerekek olykor a kukákból gyűjtenek élelmet. Egy alkalommal koncertre indultak, amikor az egyik fiú két zacskóval érkezett. Később derült ki, hogy a szemetesből összeszedett élelmet vitte haza a családjának.
A gyűlölet segít együttélni a közönnyel
Azt mondja, ezek a tapasztalatok segítettek megérteni azt a gyűlöletet is, amelyet sokan éreznek a roma közösségek iránt. Úgy látja, az emberek gyakran azért kezdenek lenézően beszélni róluk, mert így könnyebb együtt élni a közönnyel. „Így el tudjuk viselni azt, hogy nem teszünk semmit azért, hogy újszülöttet visznek úgy haza egy lakásba, hogy mínusz húsz fokban nincs fűtés.”
A mindennapi megaláztatások száma szinte megszámlálhatatlan. Még a Csíkszereda végében található szegregált, konténerekből épült iskolában, óvodában is el vannak kerítve ezek a gyerekek, miközben a kerítésen „peace” (béke) és „love” (szeretet) feliratok teszik még abszurdabbá a helyzetet. Előfordul, hogy egy rendelőben egyszerűen átnéznek rajtuk. Gyakori, hogy az utcán bárki megengedi magának, hogy rájuk szóljon vagy megalázza őket. „Ezeket mind megengedjük magunknak, mert »büdös kis cigánykölyök«” – fogalmazott keserűen.
A fizikai bántalmazás sem ritka. Előtte ugyan ritkán történik ilyesmi – a városban sokan ismerik –, de tudja, hogy a gyerekek gyakran találkoznak vele. Úgy érzi, sokszor már az is változást hozna, ha az emberek egy pillanatra elgondolkodnának azon, mit tennének, ha a saját gyerekük kerülne hasonló helyzetbe.
Apró sikerélmények
Az ő munkája sem mentes az ellenállástól. Voltak időszakok, amikor fenyegetéseket kapott, és félt is. Mégis azt mondja: amikor úgy érzi, hogy elfáradt, mindig kap valamilyen ajándékot. Ilyen ajándék lett számára a varroda is, amelyet a gyerekekkel indított. Korábban soha nem varrt, mégis felfedezte, milyen öröm saját kézzel készíteni valamit. Ugyanilyen öröm látni, amikor egy gyerek először fűzi be a tűt, vagy felvarr egy gombot. Volt, aki az elején azt mondta, ő ezt biztosan nem csinálja, később mégis megpróbálta – és amikor sikerült, az öröme minden fáradságért kárpótolta.
Úgy látja, nem tudja gyökeresen megváltoztatni ezeknek a gyerekeknek az életét. De ha megtapasztalják, milyen érzés saját erőből végigvinni valamit, az már önmagában érték. Ugyanezt látja az uszodában is: eleinte sokan feladják, majd újra próbálkoznak, végül pedig átúsznak a medence túlsó oldalára.
A legnehezebb kérdés számára a jövő. Azok a gyerekek, akikkel évekkel ezelőtt kezdett dolgozni, ma már tizenhét–tizenkilenc évesek. Azt látja rajtuk, hogy gyakran céltalanul sodródnak. Nem tudja nekik azt mondani, hogy tanuljanak, mert akkor biztosan munkát találnak. Több alkalommal kísérte el őket állásinterjúkra, ahol megalázó bánásmóddal találkoztak. Egy fiú példáját is említette, aki kiválóan ért a szereléshez, mindent megjavít, ami a kezébe kerül. Mégis kimaradt az iskolából, mert a gyakorlat során azt mondták róla: büdös, ezért a cégek nem vállalják. Fürdőszoba és mosógép nélkül azonban alig van esélye megfelelni ezeknek az elvárásoknak.
Hasonlóan nehéz kérdés a korai anyaság is. Tizenéves lányok vállalnak gyermeket, és Csata Orsolya szerint ennek hátterében elsősorban nem kulturális különbségek állnak. Egyszerűen arról van szó, hogy ebben a közösségben a nők nem mennek abortuszra. Azt viszont ő sem látja, hogyan lehetne egy fiatal anyát visszavezetni az iskolába vagy valamilyen jövőképet adni neki.
Amire szükség volna
Arra a kérdésre, mi segíthetne, hogy ezeknek a gyerekeknek ne kelljen állandó küzdelemként, „szabadságharcként”, „forradalomként” megélniük az életet, azt mondta: sokszor apró, konkrét lépésekre lenne szükség. Fontos lenne, hogy az önkormányzatok valóban szembenézzenek a helyzettel, és ne félelemből vagy elutasításból közelítsenek hozzá. „Meg kell kérdezni a közösségeket egyenként, mert nem lehet egy kalap alatt kezelni az összes közösséget” – mondja.
Példaként említette azt az ötszáz méteres útszakaszt, amely a telepet köti össze a várossal, és esőben térdig ér rajta a sár. Le lehetne kövezni, leaszfaltozni, a közösség tagjai minden bizonnyal segítenének a munkálatokban. Egy másik problémát az ideiglenes személyazonossági igazolványok – általuk csak „kutyabuletinnek” nevezett okmányok – jelentenek, amelyekkel sok jogtól elesnek, és amelyeket a gyerekek is szégyellnek.
Az oktatásban szerinte működhetne az a megoldás, hogy a gyerekeket kis létszámban, kettesével íratják be különböző osztályokba, miközben a tanítókkal és a szülőkkel is beszélgetnek. Tapasztalata szerint amikor az emberek valóban találkoznak ezekkel a gyerekekkel, hamar kiderül, hogy nincs velük semmi különös.
Egy ilyen élményt idézett fel, amikor egy elegáns vendéglőbe hívták meg őket a varrodás gyerekekkel. Ott ültek az asztalnál, csendben ettek, beszélgettek, figyelték, hogyan kell használni az evőeszközöket. Csodálkozva jegyezték meg mások: „de hát nincs semmi baj velük”.
Orsolya szerint éppen ez a lényeg. Nem hatalmas programokra lenne szükség, hanem figyelemre és következetes jelenlétre: arra, hogy legyen cipő, füzet, segítség, ha egy gyerek elakad az iskolában. Nem nagy dolgokról van szó, „nem egy feneketlen nagy fekete kútról beszélünk – mondta. – Hanem pár emberről és pár gyermekről.”
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/11-es számában a Fókusz-összeállítás részeként.
Kapcsolódó:
