Cseh Tamás idei születésnapján, január 22-én, a Komp Kollektíva zenekar tartott emlékkoncertet Budapesten, a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központban. A koncertet megelőzően pedig Tamás fiatalkori utazásainak szép pillanatait megörökítő fotókiállítás nyílt a központ kávézójában. A képeken a jó barát, Szerdahelyi Csongor is megjelenik, akit a kiállítás megnyitására kértek fel a szervezők. A személyes hangú gondolatok jól kiegészítették a kőfalon elrendezett fotográfiák által is megidézett világot és jó felütést adtak a Cseh Tamás, Bereményi Géza és Másik János által szerzett dalokból összeállított, gyönyörű koncerthez. Ozsváth Judit interjúját olvashatják.
A kiállításmegnyitó után Szerdahelyi Csongortól külön beszélgetési alkalmat kértem egy, a Cseh Tamással való kapcsolatát felelevenítő interjú elkészítése céljából. Talán tájainkon is sokan ismerik Szerdahelyi Csongort, aki 45 éve dolgozik katolikus újságíróként. Jelenleg az Országút című kulturális folyóirat főszerkesztője és a Magyar Katolikus Rádió munkatársa, de korábban az Új Ember katolikus folyóirat rovatvezetője, később főmunkatársa volt, vezette Antall József miniszterelnöki hivatala sajtóirodájának főosztályát, dolgozott a vatikáni magyar diplomáciában, vezette a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtóirodáját, igazgatta a ferences sajtóközpontot, hogy csak a nagyobb munkaköreit említsük.
Szerdahelyi Csongorral budai lakásukban ültünk le a Cseh Tamással közös élményeikről beszélgetni.
Szerdahelyi Csongor: Cseh Tamáshoz úgy kapcsolódom, ahogyan talán kevesen, mert az életünknek egy olyan szakasza fonódott össze, amely kevéssé ismert. Úgy hozta a sors, hogy a családjaink nagyon közel laktak egymáshoz, és nagyon jó barátság alakult ki a két család között. 1956-tól datálódik ez a kapcsolat. Budán, a Gellért-hegy tövében, a Villányi úton épült egy lakótelep 1954-ben az akkori, sztálinbarokknak nevezett stílusban. Háromemeletes házakból álló épületcsoport volt, zárt kerttel, kis fürdőmedencével a gyerekeknek. Csupa fiatal család költözött oda. Egy iskola is épült a lakóteleppel párhuzamosan, a Gellért-hegy oldalában, aminek a gyerekállományát főleg az ebben a nyolc házban élő családok gyerekei adták. Mi ’54-től laktunk ott, és a mi házunkkal szemben lévő házban, szintén az első emeleten lakott egy szimpatikus család. Ők azonban 1956-ban disszidáltak, és a Cseh család költözött a helyükre. Tamás édesapja már Budapesten dolgozott, de Tordason laktak, megoldatlan volt a budapesti lakáshelyzetük. Tamás nővére, Sára már gimnazista volt, és naponta járt be Budapestre, Tamás pedig még Tordason járt általános iskolába. Az előbb említett okból megüresedett lakásba költözött be a Cseh család, aminek az én két bátyám nagyon megörült. Tamás ugyanis korukbéli, talán 13 éves fiatalember volt akkor, én meg kétéves voltam. És a két család nagyon jóban lett egymással, a fiúk együtt barangoltak, játszottak az akkor még nem nagyon beépített, meg sok romos házzal tűzdelt Gellért-hegyen és ugyanabba az általános iskolába jártak. Nekem nagyon emlékezetes pici koromból az, ahogyan a fiúk a kötélpostát működtették a két család ablaka között, úgy 15 méter távolságon. A kötélposta a Tamás találmánya volt, és úgy működött, hogy egy madzagot áthurkoltak a két ablakkeret közé, szögeket vertek a falba és kis kosarat húztak a madzagon át az ablakok között. Így leveleztek, ez volt a korabeli emailezés. Az én két bátyám konzervatóriumba járt, konyítottak a zenéhez, Tamás meg gitározgatott, és középiskolás korukban megalapították a zenekarukat. Azt hiszem Sztereó volt a neve, és az egyik épület pincéjében próbáltak minden héten kétszer-háromszor.
Nagyon kedves édesanyja volt Tamásnak, akivel én éppen egy napon születtem. Sőt, Sárikával is, a Tamás nővérével, és így együtt ünnepeltük a születésnapunkat. Engem is megköszöntöttek, és én sokat jártam át hozzájuk, jóban voltunk.
Aztán jött az indiánozás, a zenélés, amikben én csak kisöcsként lebzseltem körülöttük. A forradalom után sok fiatalban motoszkált a disszidálás vágya, és a bátyámékkal Tamás is tervezgette, hogy ha kapnak útlevelet, amint lehet, nyugatra mennek. Az én két bátyám disszidált is, de szerencsére Tamás itthon maradt. Bátyáim ezt akkor úgy élték meg, hogy gyáva volt hozzá, de azt hiszem, hogy ez nem gyávaság volt. Lényeg az, hogy Tamás maradt, és az itt maradt egyetlen kisöccsöt, engem, bátyáim rábíztak. Valószínű, hogy én elég érdeklődő, beszédes meg odafigyelő gyerkőc lehettem, mert nagyon szerette a társaságomat, és vitt magával mindenhová. Az összes akkori barátnőjét, szerelmét, barátját jól ismertem. Az Erdélyi Miklós Művészeti Társaságában is voltam egyszer-kétszer, meg másfelé is. És akkor elkezdődtek az utazások, amikben én is részesültem Tamás révén. Emlékszem, 1968-ban Tamás már tanár volt, én meg talán akkor hetedikes vagy nyolcadikos. A tavaszi szünetben elmentünk Lengyelországba a krakkói vonattal, és onnan autóstoppal Częstochowába meg Varsóba. Tamás révén voltam jazz klubban, elmentünk moziba, és Hitchcock filmet láttunk, ami itthon lehetetlenség volt. Magyarországon az a kevéske szerzetes sem hordhatta a szerzetesi ruháját, aki legálisan megmaradhatott, Lengyelországban meg igen, így én Krakkóban fedeztem fel, hogy léteznek apácák is. Csodáltuk a templomokat, láttuk, hogy sokan látogatják őket.
Nagyon emlékezetes még 1968 augusztusa, a prágai tavasz vérbe fojtása utáni időszak. Mi éppen a Bakonyban indiánoztunk. Tamás volt a törzsfőnök, és rajta kívül még voltunk hatan-heten a táborban abban az évben. Az ellenség csapatát ismertük, de egy másik ellenség is fölbukkant, s ez tulajdonképpen megszakította a harci játékot. A Bakony rengetegéből, valami földalatti raktárból vagy telephelyről százával kerültek elő a tankok. Ki voltunk festve, harci színekben pompáztunk, meg paróka volt rajtunk, tehát indiánruhába öltöztünk, nyilaink voltak meg fából faragott késeink. Aztán a tankok láttán reszkettünk, hogy azt hiszik, valami partizánok vagyunk…
Majd 1970 vagy 1971 nyarán, talán életében először ment Erdélybe Tamás, és vele én is. Nem együtt mentünk, de Csíkszeredában találkoztunk. Egyik osztálytársam, Benedek Gábor, Benedek Elek egyik dédunokája Kisbaconban nyaralt, és engem is meghívtak oda, onnan mentem Tamással találkozni, és együtt töltöttünk több napot Marosvásárhelyen meg Székelyföldön. Gyimesközéplokon volt Tamásnak egy állatorvos ismerőse, nála is vendégeskedtünk, a hegyek között. Gyönyörű táj volt, gyönyörűszép legelőkkel, és egy bárányt le is öltek a vendégség alkalmából. Vannak ilyen fényképeink is, hogy Tamás fogja a bárányt, majd én is talán. És ami még emlékezetes erről az útról, hogy kicsit iszogattunk is, és éjszaka zárásképpen elénekeltük a székely himnuszt, amit én talán akkor hallottam először, majd aztán a magyar himnuszt is. Mindez valószínű, hogy törvénybe ütköző volt a romániai magyarok számára 1968-ban, de más nem hallotta, így hát nagyon ünnepélyesen és méltóságteljesen zártuk az estét. Aztán voltunk még egyszer Lengyelországban. Én ’73-ban érettségiztem, és ennek az évnek a szilveszterét is Krakkóban töltöttük, színészklubban. Tamásnak akkor már voltak színész meg filmes ismerősei.
Igen, ő filmekben is felbukkant…
Tamás kvázi fogadott öccseként még én is részesültem filmes élményekben. A hatvanas évek elején, még jóval a Bereményi-korszak előtt forgatta Bacsó Péter a Szerelmes biciklisták című filmet és meghívta Tamást a filmjébe. Tamás már ismert volt mint kezdő zeneszerző meg előadóművészszerűség is, és Bacsó valahogyan fölfigyelt rá. Ez a szerelmes film volt az első film, amelyikben Tamás szerepelt. Itt talán nem is énekelt, csak gitározta és fütyülte az egyik dalát. Ez a dal attól volt érdekes, hogy létezett a szövege is, és a disszidálásról szólt. „Országutakon vándorolunk, Franciaországban találkozunk” – ennyire emlékszem a szövegből, a Tamás szerzeménye volt az elvágyódásról. Amikor a filmet forgatták, az én két bátyám már disszidált Franciaországba, és a szöveget már nem lehetett énekelni.
Aztán volt még egy film, a Nyár a hegyen, abban is szerepelt Tamás. Filmgyári Volga jött Tamásért, én is beszálltam, meg Mensáros László is, és mentünk Bacsóhoz, majd valamelyik forgatási helyszínre. A filmekben én nem szerepeltem, de ilyen helyekre is vitt engem Tamás, ami nagy élmény volt számomra, a kicsi gyerek számára. Aztán indiánoztunk is együtt, ebből az időből is sok élményt őrzök. Az indiánozást aztán én abbahagytam, amikor egyetemista voltam, majd jött a házasságkötésünk, jöttek a gyerekeink. De miután az indiánozásból kikoptam, még időről időre találkoztunk és számon tartottuk egymást. Vagy nála, Kővágóörsön, vagy itt, Budapesten találkoztunk.
A budapesti Iskola utcában volt egy másfélszobás lakás, ahová Bereményivel összeköltöztek és elkezdődött a dalok szerzése. Ezt a legendás albérletet Tamás egyik kollégája adta nekik kölcsön. Gimnazistaként én vittem föl barátokat oda és hallgattuk, ahogyan penget Tamás, Bereményi meg küszködik a szövegekkel. Így picit tanúja voltam én is a dalaik születésének. Meg ott voltam a Párizs kert nevű kerthelyiségben is egy alkalommal, amikor a Kex együttes Baksa-Soós Jánossal tartott ott koncertet. Hetente egy délután muzsikáltak ott, igazán kulturált környezetben. Baksa-Sós János meghívta oda vendégelőadónak Tamást. Talán ott lépett fel először, a Desirét énekelte. Aztán ez megismétlődött a Citadellában, szintén a Kexszel. Aztán jött a 25. Színház, ott a Vörös zsoltár című darabban lépett fel, amit azt hiszem, Jancsó meg a Hernádi jegyzett. Majd jött az önálló estje, a Dal nélkül… A 25. Színházban kezdődött önálló fellépéseinek a sora. Aztán Gyurkóék kijárták, hogy megjelenhessen az első lemeze.
És még az Egyetemi Színpadon is többször ott voltam a Cseh Tamás esteken. Az egy legendás hely volt az ELTE bölcsészkarán, ahová én is jártam. Mensárosnak, Sándor Györgynek volt ott estje, tehát nagyon izgalmas kulturális élet folyt ott. A 25. Színház kis kamaraszínház volt, annak nézőterén úgy hatvan ember fért el, de az Egyetemi Színpadon már kétszáz-háromszáz egyetemista előtt énekelt Tamás, tényleges ismertsége valójában ott kezdődött.
Az ’56-os eseményeknél te még egészen kicsi voltál, talán abból az időből nincsenek emlékeid, de az azt követőből már lehetnek. Hogyan emlékszel a forradalom utáni hangulatra? A még tizenéves Cseh Tamást hogyan látod akkortájt?
Olyan emlékeim vannak, hogy a Luxemburgi Rádiót meg a Szabad Európa Rádiót hallgatják a szüleink meg a Tamás korosztálya is. Ott olyan zene szólt, amit nálunk még nem lehetett hallani. Aztán emlékszem a westernfilmekre, amiket elkezdtek játszani a mozikban… Nagyon szürke és kilátástalan volt minden, és ez az elvágyódást szülte ebben a korosztályban. Rengetegen disszidáltak is. Aki meg nem disszidált, az itt maradva kereste a túlélést, vagy az alternatív megvalósulás lehetőségét. Cseh Tamás az utóbbiakhoz tartozott. Nem volt egy politikai szervezkedő, de nagyon határozott igazságérzete volt, és kereste azokat az értékeket, amelyek a múltból megmaradtak. Az indiánozás mellett nagyon érdekelte a magyar paraszti kultúra, emlékszem, milyen ereklyeként őrizte Malonyai Dezső három- vagy négykötetes néprajzi albumát. És hát nagyon ügyesen rajzolt.
Mutattad Cseh Tamás rólad festett képét. Az hogyan született?
Tamás kitartóan, legalább háromszor vagy négyszer felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, de nem vették föl. Járt szabadiskolába meg művésztelepre nyaranta néhányszor, emlékszem, és hát festett. Az egyik első olajképéhez engem kért meg, hogy üljek neki modellt. Ez jól hangzott, de elég hosszan kellett volna nyugton ülnöm, ami nem nagyon sikerült. Végül meglett a kép, és nagyon örülök, hogy megmaradt.
Aztán együtt varrtuk az indiánruhákat, Tamás nagyon ügyesen tudott varrni. Emlékszem a farmerfoltozásra is. A farmer akkor nagy kincs volt, és akinek volt, az a végtelenségig igyekezett tartósítani, hogy használható legyen. De indiánsátrakat is varrtunk a táborhoz. Szép emlékem az is, hogy jártunk az állatkertbe, ki a madárházba, és vásároltuk az indián fejdíszekhez a sasokból kihullott tollakat. A kisebbeket egy forintért, a komolyabb méretű tollakat meg két forintért lehetett venni. A Deák Ferenc utcai Röltexből vettük a gyöngyöket, amikkel az indiánruhákat hímeztük.
Az indiántáborok születésénél is ott voltál. Beszélj kicsit ezekről!
Szinte a kezdeteknél ott voltam, de nem velem indultak a táborok. Tamásék éppen érettségire készültek. Tamás ugyanabba a gimnáziumba járt, ahova én, csak jó pár év különbséggel. Ez a József Attila Gimnázium volt, a Villányi úton, ahol laktunk, a Feneketlen-tónál. Ez 1948 előtt ciszterci gimnázium volt, a mi időnkben József Attila Gimnázium. A Tamásék idejében még fiúiskola volt, és akkor, az érettségi előtti szünetben négy-öt fiú együtt tanult az érettségire Tamáséknál. Aztán tanulás közben meg a tanulás helyett elkezdtek harci játékot játszani. Az első pisztolyuk még az a nyeles fésű volt, amit abban az időben a farzsebben hordott minden fiatalember. Már érettségi előtt tervezték, hogy utána kimennek a szabadtérbe és majd ott indiánoznak. Először a Vértesben kísérleteztek, de ott kevés a patak meg a táborozásra alkalmas hely, aztán második alkalommal már a Bakonyba mentek, ami most is a helyszíne az indiántáboroknak. Tamás lett az egyik törzs vezetője és az egyik osztálytársa az ellenfél vezetője. Aztán kitalálták a szabályokat, amikről hosszan lehetne mesélni, de lényeg az, hogy volt halál és volt nem föltámadás… Huszonnégy óra múlva újjá lehetett születni. Szóval „életre-halálra” ment ez a játék. Minden évben egy hét volt, az augusztus 20. körüli hét. Az első időkben az én egyik bátyám volt a Tamás „apja”, Csingacsguk, Tamás volt Unkasz, és Unkasz fia, Kida az én kisebbik öcsém volt. Én meg Égő Mokaszin voltam mint farkaskölyök, tehát még nem felnőtt. Azért lettem Égő Mokaszin, mert egyszer túl közel ültem a tűzhöz, és a gyönyörű szarvasbőrből készült mokaszinem meggyulladt. A harmattól vizes lett és gondoltam, a tábortűznél melegítem, szárítom, de olyan közel ültem, hogy lángra kapott és el kellett dobni. Aztán egyszer – a játék szabályai szerint – meghalt Égő Mokaszin, és akkor Tűzmadár néven születtem újjá. Ezen a néven koptam ki később az indiánozásból.
Családjaitok hogyan fogadták ezt az azért nem veszélytelen játékot?
Érettségi után már nem tudtak ebbe beleszólni a szülők. De nem is volt semmilyen ellenvetésük. Arra emlékszem, ami a mi lakásunkban történt, hogy a Tamás törzsét éppen anyám öltöztette föl. Volt két szép, bőrhuzatú klubfotelünk, még a háború előtti időkből, de már nagyon rongyos volt a bőr rajtuk, és anyám szerette volna újrahúzatni őket, gyűjtögette is rá a pénzt. Amikor jött az indiántábor, anyám fölhasználta ezt az alkalmat, megegyezett a kárpitossal, hogy áthúzatja azt a két fotelt, és akkor azokból a bőrökből, amik a fotelről lekerültek, lettek az indiánruhák első bőrrojtjai. Tehát felöltöztette rojtokkal a csapatot ez a fotel.
Aztán emlékszem arra is, hogy Tamásnak a nővére, Sárika – akit egyébként most temettünk el, december elején, 85 éves korában, ő doktornő volt – egy öt- vagy hatszázoldalas könyvből tanulta a kórbonctant. Ebben a könyvben szinte minden alá volt húzva. Én megkérdeztem Sárikát, hogy az egész könyvet tudni kell-e? „Nem, csak azt, ami alá van húzva” – mondta. Akkor én el is döntöttem, hogy nem leszek orvos sose.
A szülőkkel, Sárikával, Tamással nagyon jó volt a kapcsolatunk, most pedig ugyanígy a Tamás özvegyével meg a gyerekeivel is nagyon jó kapcsolatot ápolunk. Tehát így kvázi összetartozunk.
A kommunista rendszernek nem volt soha gyanús ez az indiánjáték?
Erre Tamás tudna válaszolni, én nem néztem utána soha. Tamás nagyon jó kapcsolatot tudott kiépíteni az emberekkel, az egyszerű, vidéki lakosokkal is nagyon jól megértette magát. Bakonybélben, ahol a táborok zajlottak, minden évben be kellett jelentse ezt az erdészetnek. Úgy nem történt semmi, hogy arról ne tudott volna a település. A boltban mindig meg kellett rendelni a plusz kenyereket és egyebeket, így innen is lehetett tudni, hogy valami történik az erdőben. Volt, hogy csak nyolcan voltunk a törzsünkben, de volt, hogy tizenöten, s az ellenfélnél is körülbelül így, tehát az élelmiszerfogyasztás esemény volt a faluban. Volt egy körzeti orvos Bakonybélben, Kisfaludy, egy tüneményes idős ember, emlékszem, az ő gyönyörűszép parasztbarokk házukban tudtuk tárolni azokat a dolgainkat, amelyeket nem akartuk hazavinni. Tehát jó kapcsolatunk volt a településsel meg az erdészettel, az engedély megvolt a táborozásra, így ilyen értelemben nem volt probléma. Annak, hogy Tamást figyelték, valószínű, hogy van nyoma valahol.
Milyen volt a hitélet a Cseh családban?
Tamás édesapja református volt, édesanyja pedig minden vasárnap templomba járó, nagyon buzgó katolikus. Tamás és a korabeli fiatalok, így a bátyáim is általában az éjféli misére, meg a húsvétvasárnapi misékre jártak el, rendszeresen nem koptatták a templomküszöböt. De Tamásnak egész életében nagyon fontos volt a hit. Az a korosztály nem részesült rendszeres hitoktatásban, ez a budapesti értelmiségi családokban nagyon kockázatos volt, ezért nem is volt. Tehát az érzelmi kötődés a templomhoz benne volt a zsigereiben, de amit ma értünk, vagy amit a két háború között értettek katolikus neveltetésen, az Tamáséknál és a mi családunkban se létezett. Voltunk elsőáldozók meg bérmálkozók, de ezzel véget is ért a hitoktatás részünkre. Én már később ugyanebbe az iskolába járva, a szomszédos templom közösségébe kapcsolódva fedeztem fel mélyebben a hitet. Tamás tudta ezt meg értékelte is, hogy én katolikus újságíró lettem az egyetem után, olyan referenciaféle voltam neki. Az ő művészéletében a hit egy nagy érzelmi kötődést jelentett, s ez egész életében elkísérte. Utolsó éveiben jelent meg a gyönyörű karácsonyi lemeze szép népénekekkel, ez is egyféle tanúságtétel a részéről.
A természetszeretete és a nagy igazságszeretete is az istenhitét csillantotta meg… Átlátszó, tisztán látó ember volt, aki soha el nem „mozdult” az Isten mellől. Ez mélyebb is lehetett annál, amit egyesek demagóg módon hangoztatnak…
Pontosan. Művészember volt, így sokkal mélyebben élt át dolgokat, és voltak vezérelvei. Soha nem gazdagodott meg abból, amit csinált, és nem vett föl a sikeres emberekre jellemző allűrt. Végig a társaság, a társalgás, a viccelődés, a vitatkozás éltette őt, nem az anyagi dolgok. Miután olcsón megvett egy parasztházat Kővágóörsön, szépen rendezgette, és olyan lett, mint egy kis skanzen. De nem vitt semmit úgy túlzásba, hogy az ízléstelen legyen.
Engem különösen megfog benne az, hogy látó ember volt. Jól látta a hamisságokat a kommunista és a rendszerváltás utáni időkben is. Soha nem helyezkedett, de nem is hallgatott, a maga eszközeivel, módszereivel kifejezésre juttatta a véleményét. Ez a látás nagyon mélyről kellett jöjjön. Az igazi látás csak úgy működik, ha egészen tiszta, átlátszó és önmagával kongruens az ember. Mindezt pedig az igazi isteni fény élteti. Őt ilyen embernek láttam, és ezt a „kereszténységet” nagyon tisztelem benne…
Itt azonban ki kell térnünk Bereményi Gézára is, akinek elévülhetetlen érdemei vannak ebben a történetben. A Gézával való találkozás nagyon fontos pillanata a Cseh Tamás életének. Mindig mondta, hogy „Géza az penge, nagyon okos”. Nagyon figyelt Gézára. Voltak köztük ellentétek, meg-meg is szakadt a kapcsolatuk, tehát nem egy érdekházasság volt az. Nagyon fölnézett Gézára Tamás, de a Tamás karaktere, hangja, játékkészsége, és talán nem is a zenei tudása, hanem az előadói adottságai tették naggyá az egész műfajt. Mert előadóként teljesen egyedi volt. Tehát tényleg egy született tehetség volt.
Nagyon magasra tették a mércét, gyakorlatilag egy ellenvilágot hirdettek meg. Az egyetemi klubok fiataljai pedig értették, mert szomjazták ezt…
Abban az unalmas KISZ-es hazug közegben, amelyik rátelepedett az országra 1956 után, meg aztán ’68 után megint, egy egészen más színfolt volt az, amit Tamás tudott képviselni. Az ember a koncertjein szabadnak érezte magát, de nem az alkohol, a drogok vagy a ritmus agyakba szállása miatt, amit a diszkóvilág hozott, hanem azért, mert ő tényleg gondolkodásra tanított és bátorságot adott. Belső ereje volt annak, amit ő csinált.
Nagyon szeretem a Szerelmes földrajz című Duna tévés sorozat Cseh Tamás-epizódját. Ebben Tamás Bakonybélt, az indiántáborok helyét választotta forgatási helyszínként, ott mesél. Nagy tisztelettel szól a bencés szerzetesekről, a történelmi eseményekről, a természetről. Az a kis műsor is egyféleképpen tanúságtétel az ő isten-, ember-, természet- és hazaszeretetéről. Közben olyan is, mintha összegezne, számba venné a számára legfontosabb dolgokat. Ekkortájt szembesülhetett a csúnya betegségével, amit – és ezt a Beszélgetőkönyvből is tudjuk – nagy hittel és méltósággal viselt. Rá tudott készülni a halálra…
Így igaz, Tamás ízig-vérig hívő emberként távozott, akként, aki egész életében volt.
Telefonon tartottuk a kapcsolatot az utolsó időkig, amikor már nagyon vékony volt a hangja. Az elmeneteléről azt tudom mondani, hogy minden teatralitás nélküli, de „szép” volt. Kicsit a II. János Pál pápáéhoz hasonlítom. Tamás valahogyan fel tudott nőni ehhez a „feladathoz”, és úgy gondolom, hogy egy nagy megtisztulási folyamatnak volt a koronája az, hogy ő elment.
Ozsváth Judit
