Aki egyszer is „megmártózik” a Szeretetben, abban egyszer s mindenkorra felfakad a vágy az egyre mélyebb önismeretre és -elfogadásra. Többé már nem kell rejtőzködnie a gyengeségek, törékenységek elől. – Talán így is összefoglalhatjuk Szent Ignác Lelkigyakorlataiban az átmenetet az úgynevezett „Fundamentum”-szakaszból az „első hétbe”. Miután megmerítkeztünk Isten szeretetében és elmélkedtünk arról, hogy ki ő számunkra, valamint, hogy kik vagyunk mi az ő számára, óhatatlanul szembesülünk az olykor álarcok mögé rejtett önmagunkkal, annak kevésbé szép vonásaival is.
A szeretet átalakító ereje
Isten szeretetének fényében megláthatjuk és elfogadhatjuk saját gyengeségeinket, korlátainkat, sebezhetőségünket – és a másokéit is. Hiszünk abban, hogy Isten szeretete az az átalakító erő, amely nemcsak integrálja személyiségünkbe ezeket a – gyakran nem szeretett – vonásainkat, hanem egyediségünk, személyes Isten-kapcsolatunk és hivatásunk forrásává is teszi őket. Ennek egyik legszebb példáját Szent Pálnak a korintusiaknak írt második levelében olvassuk. Az apostol ismételt kérésére, hogy vegye el „a tövist”, amelyet ő testében hordoz, az Úr titokzatos ígérettel válaszol: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). Krisztus ereje az emberi gyöngeség résén át cselekszik. Ezt a képet viszi tovább a francia pap és pszichoanalitikus Jean-François Noël L`écharde dans la chair (A testben lévő tövis) című könyvében. Több szent példáján át rámutat arra, ahogyan gyengeségeink és sebezhetőségünk szentségünk megélésének kiindulópontjává válhatnak. „A szent felismeri a szálkát, amely a sajátja… amely benne van – írja Noël – és megfordítja jelentését: ahelyett, hogy akadály lenne, az Istennel való találkozásának ürügyévé válik, okává annak, hogy várja és remélje az ő látogatását.”
Rejtett források
Ismételten tapasztaljuk, hogy az ily módon elfogadott gyengeségeink és sebzettségeink új képességek, mi több, személyes hivatásunk forrásává válhatnak. „Meggyőződésem, hogy Isten mindannyiunkat egy hivatásra és egy különleges feladatra hív el itt a földön, és ezt inkább a sebeink, mint a tehetségünk alapján teszi – írja a kanadai szerzetes-teológus Ron Rolheiser OMI. – Tehetségünk valódi és fontos, de csak akkor járul hozzá mások boldogságához, ha a saját sebeink egyedisége különleges együttérzéssé formálja. Egyedülálló, különleges sebeink segíthetnek abban, hogy mindannyian egyedülálló, különleges gyógyítókká váljunk.” Ebben a folyamatban az észlelés, az elfogadás és a gyógyulás fontos szerepet játszanak. Az észlelésre kifejezésére használt német szó, a „wahrnehmen” sugallja, hogy a folyamat a valóság fogadásával kezdődik. Ezt követi annak elismerése, hogy amit észlelünk, az hozzánk tartozik, valamint annak megengedése, hogy kicsinységünk meg nagyságunk egyaránt hazataláljanak szívünkbe és ott egységet alkossanak, amint azt Macrina Wiederkehr OSB egyik versében sugallja. A gyógyulás pedig, amelynek érdekében meg kell tennünk a saját lépéseinket, de amely Isten ajándéka marad, nem a sebek hegmentes eltűnését jelenti, hanem azt, hogy már nem akadályozzák az életet, hanem új teret nyitnak neki.
A témával való mély személyes és közösségi foglalkozás egyben meghívás az együttérzésre és az irgalmasságra – önmagunk, egymás és a világunk iránt.
Néhány kérdés a személyes reflexióhoz:
- Milyen fizikai, lelki, szellemi gyengeségeim, korlátaim és sebeim vannak?
- Kivel tudok beszélni ezekről?
- Mi segít szembenéznem velük, elfogadnom őket és tanulnom jól élni velük?
- Mi az, amin változtatnom kell? Mit tehetek a gyógyulásom érdekében?
- Mire hív Isten mindez által?
Javaslat:
Időt szánok eddigi gyógyulási utamnak és konkrét lépéseinek tudatos áttekintésére. Ez segíthet a továbblépésben és erősítheti a bizalmat. Majd megpróbálom kreatívan ábrázolni (pl. rajz, írás, gyurmázás stb. által), amely új szempontokat tárhat fel, és mélyebben megnyithat. Végül beszélgetek Istennel, és lejegyzem a belső megmozdulásaimat és felismeréseimet.
Bereczki Silvia sa
Az írás megjelent a Vasárnap 2025/42-es számában.
