Évek óta mindenszentek és halottak napja alkalmából családommal a kolozsvári Házsongárdi temetőben gyújtjuk meg mécseseinket halottjainkért. Orbán László egykori kolozsvári egyetemi lelkész sírjára helyezzük az emlékezés mécseseit. Kezdetben csak egyedül jártam, majd a párommal, későbbi feleségemmel, aztán első gyermekünkkel, majd második fiunkkal, idén pedig már legkisebb fiunkkal együtt, ötön leszünk a fénylő temetőben. Sajátos, hogy nem a temetőben nyugvó saját halottjaink száma gyarapodott, hanem a sír körül vagyunk egyre többen. Nem a halál, hanem az élet növekszik évről évre.
Orbán László olyan ember volt, amit korábban Ferenc pápa úgy fogalmazott meg, hogy a „szent a szomszédból”. Sosem kereste, hogy egy társaság középpontjában legyen, s bár egyetemi lelkészként egy jelentős közösséget kellett vezetnie, mégis teret engedett a többi embernek. Nem kívánta a figyelmet, de ha nem volt ott, érezhető volt a hiánya. Mindig Máriát állította elénk példaként, aki olyan, mint a kék ég: teret enged Isten fényének. Ez a lelkiség járta át életét, és halálát is ez a lelkület hatotta át, amikor a Duna-deltában élete árán megmentette fuldokló társát. A halála életet adott.
Akárcsak Jézus halála, aki a kereszten élete árán adott örök életet az emberiségnek. Mindenszentek és halottak napja alkalmával az elmúlással, a gyásszal, a halállal nézünk szembe. Mégis akkor „végezzük jól a dolgunkat”, ha az élethez jutunk vissza. A halálnak az életre kell bennünket emlékeztetnie, hogy amíg élünk, itt, a földön van dolgunk. Itt tudunk szeretni, itt tudunk szeretve lenni. S itt tudjuk olyan mérhetetlen módon bántani is egymást, hogy a másik inkább a halált kívánja… Ezért nem mindegy, hogy milyen életet élünk: olyat, amelyben a másik ember poklává válunk, vagy olyat, amely akár szavak nélkül is Isten országáról beszél a többi embernek?
A szentek életükkel példát mutatnak számunkra, hogy miként tudjuk megvalósítani az utóbbit. S bizonyára közvetlen környezetünkben, akár halottjaink között is ismerünk olyat, aki hasonló módon ragyogó fénysugár a számunkra. Ezen a két ünnepen az emberiség közösségébe kapcsolódunk be, amelyik sem térbeli, sem időbeli korlátot nem ismer. Imáinkkal a megdicsőült egyház (az üdvözült lelkek), a szenvedő egyház (a meghalt és tisztítótűzben bűnhődők) és a küzdő egyház (az élők) tagjai egyetlen nagy hálózatba kapcsolódunk be. A halállal való szembesülés és szembenézés lehetőséget biztosít arra, hogy egy jobb, Istennek tetsző életet éljünk.
