Lehet, hogy feltűnt már a kedves olvasónak, hogy a bencés lelkiséget követő közösségekben másképpen imádkozzák az egyébként templomi szertartásokból is ismerős fohászt: Istennek segítsége maradjon mindenkor mivelünk! A válasz erre nálunk nem az egyszerű ámen, hanem: És távol lévő testvéreinkkel. A bencés lelkiséget követők számára a közösség kiemelt érték, a közösségnek akkor is egésznek, teljesnek kell lennie, ha fizikailag nincs jelen mindenki. Lehet, hogy csak dolga van, lehet, hogy beteg –, de lehet, hogy messzebbre utazott. Lélekben viszont ebben az esetben is oda tartozik, a közösség vállalja érte a felelősséget, törődik vele, ellátja minden szükségessel, imádkozik érte, amíg úton van, drukkol neki, ha nehéz küldetésben jár, és mindenekelőtt visszavárja.
Ezért az indulásnak és az érkezésnek külön szertartása van a Regula szerint: „Az útra küldött testvérek ajánlják magukat az összes testvérnek és az apátnak imádságába. Az istenszolgálat végén egy imádsággal mindig emlékezzenek meg a távollevőkről. Azon a napon, amikor a testvérek útjukról visszatérnek, minden imaóra végén boruljanak le az imaterem padlójára, és kérjék mindnyájuk imádságát azokért a hibákért, amelyekbe esetleg útközben rossz dolgok látása és hiábavaló beszédek hallása által beleeshettek.” (RB 67,2–4)
Nem csak a monostorban maradó közösség imádkozik értük, hanem ők is igyekeznek közösségben maradni azáltal, hogy a körülményekhez igazodva ugyan, de megtartják a szokott napirendet: „Hasonlóképpen azok se hagyják el az elrendelt imaórákat, akiket útra küldtek, hanem amint lehet, végezzék el magukban, és köteles szolgálatuk teljesítését ne mulasszák el.” (50,4)
Az útra küldött testvér fontos jellegzetessége, hogy küldött, tehát nem magától megy: az útjának oka és célja van. Nem girovagus, aki jobbra-balra kóborol, nem azért utazik, hogy kibújjon a monostor fegyelme alól. Éppen ezért az utat meg kell terveznie, megfelelő felszereléssel kell rendelkeznie, hogy biztonságban legyen, képes legyen elvégezni a feladatát, bizonyos szintig alkalmazkodni tudjon a külvilághoz: „Akiket útra küldenek, kapjanak a ruhatárból nadrágot, melyet hazatérésük után kimosva ismét adjanak vissza. A kukullák és tunikák is legyenek ilyenkor valamivel jobbak a szokottnál, amilyeneket viselnek. Ezeket is útrakelésükkor a ruhatárból kapják, és hazatérésük után oda adják vissza.” (RB 55,13–14.)
A fenti elemek mindenikéről lehetne elmélkedni – hiszen mai utazásaink is felvetik ezeket az aspektusokat, sőt, mivel manapság sokkal többet utazunk – és itt most nem kifejezetten a zarándoklatokra gondolok, hanem arra, amikor munka, család, közösség, képzés, rekreáció céljával utazunk, és sokszor merülhetnek fel kérdések bennünk ezzel kapcsolatban is. Most azonban egyetlen szempontra figyelek – azért erre, mert a felkérés is erre szólt: sokat, a szokottnál többet utaztam ezen a nyáron, „szép helyeken jártam”, nem ihletett meg belőle valami?
No, de mit mond a Regula erről, az úti tapasztalatok megosztásáról: „Senki se merészelje a másiknak elmondani, amit a monostoron kívül látott vagy hallott, mert az a legtöbbször romboló” (RB 67,5) Hoppá. Akkor most hagyjam abba? Nem fogom – ez a kis részlet érthető a maga történelmi kontextusában: a külvilágot eleve veszélyes helynek tartották, és sok esetben az is volt. A fenti szabály viszont lényegét tekintve arról szól, hogy az utazó felelős a kinti magatartásáért, a tapasztalataiért, és kell tudnia kezdenie valamit azzal, amit látott és hallott. Hiszen küldve volt, el is kellett számolnia. És impliciten azért az is benne van ebben az elrendelésben, hogy ami nem romboló, arról „kontrollált körülmények között” – mondanánk ma, igenis lehet, sőt kell beszélni…
Felelősnek lenni a tapasztalatomért – ebben benne van a felkészülés, az útközbeni tudatosság és körültekintés éppen úgy, mint a nyitottság és mérlegelés útközben, vagy a tapasztalatok, élmények megosztása, illetve annak módja az út után. Egy biztos: mindent nem tudok elmesélni, megmutatni. Tehát érdemes tudatosan szelektálni, úgy megfogalmazni, hogy értse az is, aki nem volt ott, mégis valami üzenet is legyen benne… Az utazást a peregrinusok a tanulás lehetőségének tekintették, nem csak saját maguk számára. És igen, ha valami rombolót is láttam, vagy olyasmit, ami árthat mások jó hírének, vagy amit nehéz lehet másnak befogadni, jól meg kell gondolnom, hogy kinek, hol és hogyan mondom el, ha mondom…
Az idei nyár útjai számomra valóban élményszerűek és gazdagítóak voltak, noha többnyire valamilyen feladattal jártak. Többek között meglátogattam egyik testvérünket lengyelországi missziós helyén, Lesznóban. Ez volt az első közvetlen találkozásom a lengyel kultúrával, és tudatosan készültem erre, akár azzal is, hogy próbáltam nyelvet tanulni, gyerekdalokat és népdalokat hallgattam, történelmet olvastam. Bár utána sok más helyen, híres helyeken is jártunk az országban, azt hiszem, számomra ez a nagy-lengyelországi, ma már kevésbé ismerős történelmi város marad az a nézőpont, ahonnan az országot látom. Hálás vagyok azért, hogy elsőként egy jellegzetes erdős-tavas síkvidékre láthattam rá a Jagoda- (áfonya) kilátóról, és innen értelmezhettem tovább mindent – mert ez átvitt értelemben is tág látószöget adott. Nemcsak történelmi épületeket láttam, hanem az élet mai fórumait is: lakótelepi plébániát, iskolákat, szupermodern városi könyvtárat, szélmalom-múzeumot, közeli zarándokhelyet (Duchowna Górka), ahol saját vidékük boldogjának (Edmund Bojanowski) a története is igencsak közel jött hozzám. Találkozhattam helybéli emberekkel az élet természetes folyamatában. (Ez az egyszerű turistának nem adatik meg.) Láthattam mindazt, ami számukra fontos a múltjukból és a jelenükből, és engem ezek az összefüggések gazdagítottak leginkább, nem annyira a konkrét látvány. Nem világot látni mentem ugyanis, hanem világot megérteni… a megértés persze látványelemekhez is kapcsolódik.
A történelem során Leszno egy multikulturális, többnyelvű, többvallású város volt – azt hiszem, ez eleve szembemegy az általános Lengyelországról alkotott képünkkel… Kevesen tudják, hogy Comenius háromszor is ide menekült, és itt írta meg legjelentősebb pedagógiai műveit. Ma szobor és róla elnevezett tanintézet emlékezik rá. De ide menekültek a Cseh Testvérek is, itt volt a 16. században a legélénkebb a könyvkiadás. A 17. századi fénykora után volt tűzvész, német megszállás, pestisjárvány… Amellett, hogy megőrizték identitásukat, mindig élen jártak a befogadás, az oktatásfejlesztés, a reformok, az újrakezdés terén. Ma is élnek itt menekültek… folytatják ezt a hagyományt. Lehet ugyan ezt a véletlen művének is tekinteni, de a három nap alatt két poliglottal is találkoztunk, aki megszólalt magyarul is (csak az egyik találkozás volt betervezve).
Részleteket még mesélhetnék, de azt hiszem, valamelyes üzenet, tanulság ennyiből is levonható – noha ezzel a tapasztalattal járó felelősségnek csak egy kis részét teljesítettem.
Farmati Anna SSS
