† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben amikor Jézust nagy népsokaság követte, ő hozzájuk fordult, és így szólt: „Aki hozzám jön, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivérét és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom.
Aki tehát nem hordozza keresztjét, és nem így követ, nem lehet az én tanítványom. Ha valaki közületek tornyot akar építeni, vajon nem ül le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, hogy van-e miből befejeznie? Mert ha az alapokat lerakta, de (az építkezést) befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, gúnyolni kezdi: »Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.«
Vagy, ha egy király hadba vonul egy másik király ellen, előbb leül és számot vet, vajon a maga tízezer katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene? Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze jár, és békét kér tőle.
Tehát mindaz, aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.”
Ezek az evangélium igéi.
Lk 14,25-33
Szenvedés, halál, betegség, szorongatás, éhínség, nyomor, egyéni és közösségi életünk sorstragédiái és megannyi gonoszság. Talán mintha hiába lett volna a megváltás, a kereszthalál, nem? Hiszen ha Jézus szenvedett, meghalt és feltámadt, legyőzve a halált és a világot, akkor a mi életünk miért nem mentes ezen helyzetektől? Miért „kell” szenvedni, miért „kell” keresztet hordozni? Ha megvagyunk váltva, márpedig meg vagyunk, akkor nem magától értetődő, hogy nekünk valami „több”, valami „más” járna? És még mielőtt elhamarkodott választ adnánk a felsorolt kérdésekre, érdemes szót ejtenünk a „bőség teológiáról” vagy a „jólét evangéliumáról”, amelyről szépen ír Antonio Spadaro jezsuita szerzetes a La Civiltà Cattolica folyóiratban. Ez a – téves – teológiai irányzat azon az elgondoláson alapszik, amely szerint a törvény megtartása, az erkölcsi alapokon nyugvó élet vagy éppen a vallásosság egyfajta – kizárólagosságként – biztosíték arra, hogy Isten megáldja azt az életet. Mi több, látható módon megmutatkozik ez az anyagiak és minden más terén. Ha egyszerűbben szeretnénk megfogalmazni: aki Istent követi, azzal csupa „jó” – és hogy kinek mi a jó, szabadon döntse el mindenki maga – dolgok történnek. Ellenben a bűnös ember, aki messze áll a törvény megtartásától vagy egyáltalán a vallásosságtól, az nélkülözi e kegyelmeket, mi több, megannyi nehézség és megpróbáltatás zúdul rá, nem úgy, mint az „igazra”. Ez a teológiai irányzat azért is téves, mert az istenkapcsolatot egyfajta „cserekereskedelemmé” degradálja, ahol az adok-kapok törvénye érvényesül.
Sokan vannak ma is, akik követik ezt az irányzatot, akik elfelejtik, hogy Istent nem lehet megvásárolni, „lekenyerezni” imával és jótettekkel, mert Isten nem ezekre kíváncsi, hanem ránk, a szívünkre, hiszen érte teremtettünk. E teológiai irányzat másik tévedése, hogy minden sorstragédiát Isten büntetéseként azonosít, amelyre rászolgál a bűnös ember. És talán itt érkezünk el a mai evangéliumhoz, ahol Jézus a kereszthordozás misztériumáról beszél, mert az, hogy kinek milyen vagy éppen mekkora kereszt jut osztályrészül, misztérium. Jézus tisztázza, hogy egy emberi élet sem mentes a szenvedéstől, az igazi nagy kérdésünk, hogy mihez kezdünk vele. Krisztus óta nincs hiábavaló szenvedés, minden egyes kereszt a mi életünkben az üdvösségre mutat. És mi a Krisztus-követők hivatása? A IV. eucharisztikus imában imádkozzuk: „…Krisztusban élő áldozattá váljanak” – és még hozzátehetjük, hogy nem akármilyen áldozattá, hanem szeretetáldozattá.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/36-os számában.
