† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus Jeruzsálem felé tartott. Útközben tanított a városokban és falvakban, melyeken áthaladt.
Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?”
Ő így válaszolt: „Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak.
A ház ura felkel és bezárja az ajtót, ti kint rekedtek, és zörgetni kezdtek az ajtón: »Uram, nyiss nekünk ajtót.« Erre ő azt feleli nektek: »Nem tudom, honnan vagytok.«
Akkor ti bizonygatni kezditek: »Veled ettünk és ittunk; a mi utcánkban tanítottál.« De ő megismétli: »Nem tudom, honnan vagytok. Távozzatok tőlem mind, ti gonosztevők!«
Ott majd sírás és fogcsikorgatás lesz, amikor látjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és mind a prófétákat az Isten országában, magatokat meg kitaszítva onnan.
Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában.
Íme, így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók!”
Lk 13,22-30
Küzdelmes órák, napok, hetek, amelyekből aztán hónapok, majdan pedig évek kerekednek ki. Mert hát küzdelmes az élet, a legelső lélegzettől a legutolsóig minden nap és minden egyes pillanatban küzdünk, mi több, harcolunk valamiért. Van, aki az anyagi bőségért, van, aki egy jobb életért, van, aki a társadalmi státuszért, más egy pozícióért, aztán van, aki a magában vagy a másokban élő vélt démonokkal, van, aki talán el nem rendezett múltjával küzd gigászi harcban, spártai módon. Persze egyoldalúság lenne csupán ezeket említeni, hiszen vannak, igen sokan vannak, akik nem harsányan, de mégis hűségesen nemesebb harcokat vívnak: talán ők, a mindennapok csendes szentjei, akik nem kürtöltetnek maguk előtt, hanem hűséggel, csendes jelenléttel élik a valóságot, Isten országának örömhírét. Talán itt válik valósággá Jézus tanítása, amely szerint az ő országa csendben, főképp az alázatos szívekben növekszik. Mert miért is élünk? A munkáért, amely megbetegít? A pénzért, amely előbb-utóbb odalesz? Az egészségért, amely lassan, de biztosan elfogy? Mintha a modern ember, amely oly nagyon büszke magára, elfelejtett volna egy dolgot, mégpedig hogy az embereket szeretjük és a dolgokat használjuk: ma mintha fordítva lenne. Ez pedig a keresztény világ- és emberképtől nagyon messze áll, hiszen éppen a szeretet az a híd, amely összeköt bennünket, amikor mind a magam, mind a másik javát akarom. Amely nem olcsó bóvli, felhígított locsogás vagy éppen kiüresített fogalom, hanem élő és éltető valóság, amely Istenben van és maga Isten.
Jézus a mai napon az üdvösségről beszél, amely a keresztény ember életcélja, hiszen e nélkül semmit sem ér földi életünk, nekünk az üdvösség, azon belül Isten birtoklása, pontosabban: engedni, hogy Isten birtokoljon – ez az első, és utána van minden más. Az üdvösség nem egy eljövendő „valami”, az üdvösség és maga az üdvösségtörténet itt és most van, nem „majd”, „egyszer”. Aki itt nem tud Isten jelenlétében elidőzni, mit kezd majd az örökkévalóságban? Talán sokan sokféleképpen képzelik el, de mégis egyszerű: csak engedni, hogy a szerető jelenlét betöltsön, átjárjon és átformáljon, addig, amíg életünkben túlcsordul, mint tele pohárban a víz. És mit kell tenni? Richard Rohr a Most – tanuljunk látni a misztikusok szemével című könyvében jegyzi le, hogy Teréz anya egy alkalommal azt mondta a nővéreknek, hogy nem az a dolguk, hogy beszéljenek Jézusról, sőt ne is „reklámozzák” Jézust, hanem legyenek Jézus! Kell ennél több a világnak, hogy higgyen, ha a mi életünk evangélium mások számára?
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2025/34-es számában.
