Ferencz Zsolt újságíró – akinek hangját a Kolozsvári Rádió hullámai révén is ismerhetik, de beszélgetést is közöltünk vele – útnak indult a bosznia-hercegovinai Međugorjébe, úti élményeit, zarándoklatának meglátásait, hangulatrajzát olvashatják az elkövetkező napokban.
Most akkor melyik a jobb, melyik a hatékonyabb: haladni valaki után, folyamatosan a nyomában lenni, vagy új utakat találni a folytatáshoz? Ha előttem valaki már rálépett arra a kődarabra, akkor én is nyugodtan megtehetem, nem lesz bajom belőle; viszont ha új utakat keresek és vállalom a kockázatot, akkor talán én lehetek az, aki utat mutatok az utánam érkezőnek, lám, erre is tovább lehet menni… Hogyan vagyok felelős azokért az emberekért, akik ott vannak körülöttem, ha valaki netán megcsúszna és térdre esne, akkor ott lennék-e nagyon közel hozzá, hogy felsegítsem őt? Én például elfogadnám-e, ha valaki nyújtaná a kezét, mit mondanék neki? Hagyd csak, megoldom egyedül, nincs szükségem a támogatásodra – talán éppen ezt válaszolnám? Egy köszönöm szépen, ami kiszaladna a számon, az neki mit jelentene, be tudnám-e kicsit aranyozni a napját? Ilyesmi kérdések jártak a fejemben, miközben stációról stációra jártunk korán reggel a Križevácon.
A Jelenések hegye mellett ez a međugorjei zarándoklatok másik fontos helyszíne, a Nagy Kereszt hegye: az 520 méter magas csúcson egy közel 9 méteres vasbeton kereszt várja az embert – ahogy az ének mondja, „ott fenn a hegyen van az a hely, / ahol a szív békére lel, / a Golgotán áll a kereszt, / ha bűnös vagy, odamehetsz…” A feszületet, amelyben a jeruzsálemi bazilika adományaként egy Szent Kereszt-ereklyét is elhelyeztek, 1934-ben emelték a međugorjei hívek és a környékbeli közösségek közreműködésével.
Hosszú út vezet a kereszthez, meredek, sziklás, köves, az ember nézzen a lába elé, hogy lehetőleg ne történjen baj! Csodálom azokat az embereket, akik mezítláb teszik meg a távot: nyilvánvaló, hogy van ebben valami plusz vállalás, de ez nekik korántsem hivalkodás, nem akarnak ebből ügyet csinálni; így érezték, így látták jónak. Kevésbé gyakorlott túrázóként (aki egyébként túracipőben járok ezeken a sziklákon), Jézus megkísértés-történetének egyik kulcsmondata jut eszembe: „Hisz írva van: angyalainak parancsolta felőled, hogy oltalmazzanak; és kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” Ránk is pont így vigyáztak, időnként úgy éreztem, mintha parányi részecskékből összerakott útvonalon haladnánk, amely a maga kaotikusságában, rendszertelenségében adja meg a teljességet és a biztonságot. Vagy ez az életünkre is ugyanúgy igaz lenne?!
Közben Ferenc pápa tavalyi keresztúti elmélkedései segítenek az úton: a stációkat jelző domborműveknél meg-megállunk, Jézus szenvedéstörtének 14 állomásáról gondolkodunk, és talán a bennünk rejlő Pilátus, Cirenei Simon és Arimateai József arca is felvillan egy-két másodpercre – vagy régi keresztutak emlékei, esetleg azok is előbújnának? „Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged; mert te a Szent Kereszted által megváltottad a világot…”
Időnként sírni volna jó, máskor meg az öröm tör utat magának; van, hogy fájdalmas, nehéz, lehetetlen; közben meghitt és gyönyörű –, de továbbra is érdemes a remény zarándokainak lenni!
Ferencz Zsolt
