A papok – mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek — Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. – mondja a II. vatikáni zsinat. Június és július egyházmegyéinkben szokásosan a papszentelések időszaka. Végzős kispapjainkat kérdeztük hivatásukról, a papságig vezető útjukról, bemutatkozó írásaikat abécérendben tesszük közzé.
A nevem Turtureanu Róbert, 1991. december 25-én születtem a híres festőiskola városában, Nagybányán. A nagybányai Szentháromság-plébánia diakónusa vagyok. Családomat röviden bemutatva, elmondhatom, hogy mélyen vallásos, hívő családban és környezetben nőttem fel. Négyen vagyunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Általános- és középiskolai tanulmányaimat Nagybányán végeztem, a Nicolae Iorga Általános Iskolában valamint a Németh László Elméleti Líceumban. Érettségi után a Szatmári Egyházmegye főpásztoránál, Schönberger Jenő püspöknél jelentkeztem és kértem felvételemet az egyházmegye kispapjai közé.
Különböző hivatástörténeteket hallhatunk, olvashatunk. Van olyan eset, amikor a hívó szó hirtelen érint meg egy fiatalt és „mindenét otthagyva követi” Jézust (vö. Lk 5,28). Az én hivatásomat nem tudom egy hirtelen mozzanathoz hasonlítani, hanem folyamatként ragadom meg, amely az évek folyamán egyre csak tisztult és erősödött. Gyerekkoromban álmodoztam arról is, hogy orvos, rendőr vagy autószerelő legyek. De ezek mind lekoptak rólam. És maradt a papi hivatás.
Nekünk, embereknek van egy közös, alapvető hivatásunk, a szeretet. Hogy a szeretet hivatását minél intenzívebben beteljesítsük már itt, a földön, Isten mindegyikünknek ad egy személyre szóló hivatást, amelyet különböző utakon lehet megvalósítani. Én úgy érzem, hogy a papi hivatás útján tudom a legboldogabban szolgálni Istent, aki a szeretet. A hivatásban vannak hullámvölgyek is. Úgy érzem ez így van rendjén. De egy lényeges dolog elengedhetetlen, élő hittel átölelni az Istent az ilyen időszakokban.
Röviden felvázolva hivatásom történetét, el kell mondanom, hogy abban a kegyelemben részesültem, hogy anyai ágon az egyik üknagymamámat ismerhettem, aki 1997 őszén hunyt el. Gyermekkoromban, míg élt, hétvégente mindig meglátogattuk őt Túrterebesen (Szatmár megye). Üknagymamám többször mondta: „Ebből a gyermekből pap lesz!” Én négy-öt évesen nem értettem igazán mire céloz. A család többi tagja pedig egy elharapott „igennel” ráhagyták az idős mamára. Az elmúlt egy évben, diakónusként sokszor fülembe csengett ez a mondat: „Ebből a gyermekből pap lesz!” Anna nevű üknagymamámat Anna prófétaasszonyhoz tudom hasonlítani, aki Lukács evangéliumában jelenik meg (vö. Lk 2 fejezet). Élettörténetük hasonló: nyolcvanas éveiben járt, nagyon korán elveszítette a férjét és egész életét a templom közelében töltötte. Az egyszerű, mélyen vallásos üknagymamám meglátta bennem Isten álmát.
Az a helyet és pillanatot, amelyet hivatásom Galileai tavának nevezhetnék, ahol és amikor meghívott az Úr, nem tudtam azonosítani, csak a hivatásom alakulásának folyamatát tudtam figyelemmel kísérni. Sokat imádkoztam az évek folyamán, hogy rájöjjek, hol és mikor történt a meghívás. Húsz év távlatában, a tavaly őszi lelkigyakorlat alkalmával, már diakónusként, napra pontosan azonosítani tudtam, első ministrálásom volt az, 1997. december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén.
Azt, hogy Isten szolgálatára hív, azt mondhatom, már első osztályosként is éreztem és nem tagadtam, de az alapvető döntést, tudatosan, kilencedik osztályos koromban hoztam meg: pap akarok lenni!
A szemináriumi életet és az itt töltött hat évet nézve, azt mondhatom, hogy a szeminárium az a hely, ahol elsősorban lelkiekben és szellemiekben kell fejlődnünk. Azért helyeztem a lelki életet előtérbe, mert úgy tapasztalom, hogy a mai társadalom lelki téren szomjazik, és csak lelkiekben emelkedett ember tud másokat is felemelni. A szellemiekben való gazdagodás is fontos, mert nem mindegy, hogy milyen tudást, információt adunk át.
Pasztorális évemet, a Szatmári Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpont és a Szent Alajos Konviktus szolgálatában töltöttem. Formálódásom egyik fontos állomáshelye volt. Az a hely, ahol mindazt, amit addig tanultam és tapasztaltam, bizonyos szinten gyakorlatba is ültethetem. Sok kedves embert ismerhettem meg, és ennek nagyon örülök, hálát adok értük Istennek és imáimba hordozom őket: tanárokat, pedagógusokat, személyzetet és diákokat egyaránt. Sok-sok kedves ismerős…
A diákok őszintesége mindig rávilágított a hibáimra, nem köntörfalaztak, „irgalmatlanok” voltak a szó pozitív értelmében. Rádöbbentettek a pap két emberi tulajdonságára: az első, a pap megerősítő, bátorító, reményt adó és buzdító jelenléte; a második a pap érzékenysége. Érzékenység az emberekre, mások szükségleteinek és problémáinak észrevételére. Szerettem a diákok között lenni, kispapként, fiatalként a fiatalok között.
Több helyről érkeztünk a szemináriumba. Többnemzetiségűek, különböző szokásokkal, más és más elképzelésekkel és álmokkal. Mindig tanultunk egymástól, ezzel is gazdagabbá válva. Barátságok is kialakultak, sőt az ember igaz barátra is talál (vö. Sir 6,15). Fontosnak tartom, hogy az embernek legyenek barátai! Az elöljárók és a tanárok ott voltak mindennapi életünk színterén a szeminárium falai között. Mindig a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint igyekezték a rájuk bízott feladatokat teljesíteni tanításunk és nevelésünk terén. Hálás szívvel gondolok rájuk és kérem Isten bőséges áldását további papnevelő munkájukban.
Ki a pap legfőbb példaképe? Maga Jézus Krisztus. Minden reggel a szeminárium kápolnájába érkezve, miután köszöntöttem a szentségi Jézust, a kápolnában található gyönyörű Jézus Szíve-festmény előtt meghajlok néhány másodpercre, és rövid fohászt mondok: „Jézus Szentséges Szíve alakítsad szívemet a te szívedhez hasonlóvá, szelíddé és alázatossá!” Vannak papi példaképeim, akik úgy érzem, Jézus Szentséges Szívének programját követik. Nem szeretném külön méltatni őket, de úgy érzem, hogy nevüket meg kell említenem. Egykori plébánosom Lieb József ny. nagybányai esperes, Anderco Ottó egykori nagybányai káplán és jelenlegi plébánosom, Román János esperes úr. Mindhármuktól olyan papi jellemvonásokat sajátíthattam el, amelyeket úgy gondolom, érdemes beleépítenem papi életembe, hogy a fentebb említett két papi tulajdonságot meg inkább megtudjam valósítani az emberek között.
Plébániánk életéből meg kell említenem id. Czol Ernő karnagy-kántor urat, aki számomra a fáradhatatlan ember példaképe. Zenei tudását fáradságot nem ismerve igyekezett megszerettetni a fiatalokkal, közöttük velem is.
Dédnagyszüleim, akik még élnek, a kitartás és a hűség példaképei számomra. Életüket Godó Mihály SJ atya szavait parafrazeálva így írnám le: Isten mindig a tenyerén hordozta dédnagyszüleimet, csak néha tapsolt velük! Sok megpróbáltatáson keresztül mentek, sok fájdalom érte őket, de hitükkel mindig átölelték az Istent és hiszem, hogy ezért vannak még itt. Sokat imádkoznak értem.
Édesanyám „fájó szívvel” vette tudomásul, hogy teológiára jövök, úgy érezte, mintha elveszítene. Ez mára már nem így van. Diakónusszentelésem után a fülembe súgta: „Istennek elveszíteni a gyermeked, annyi mint ezerszeresen visszakapni!”
Sok-sok embert említhetnék a hívek köréből, akik példaképeim emberségben és a kitartó imádságban.
Papi jelmondatomat a Zsoltárok könyvéből választottam: „Keressétek tekintetem! A te arcodat keresem, Uram!” Isten arcának keresése mindenkinek szól, mindannyiunk feladata, hogy keressük ezt az arcot, hogy felismerjük igazi önmagunkat, hisz mi mindannyian Isten képére és hasonlatosságára lettünk teremtve. A válasz viszont egyéni, mindenki személy szerint kell kimondja, azt a vágyát, hogy: „A te arcodat keresem, Uram!” Úgy gondolom, hogy a hívó szó elfogadása által, Isten arcának felfedező túrájába vágtam, egyre közelebb a szeretet forrásához.
Egyik kedvenc versem Reményik Sándor: Istenarc. Érdemes elolvasni, hisz gyönyörűen kifejti e jelmondat üzenetét.
Azoknak a fiataloknak, akik úgy érzik, Isten a papságra hívja őket, azt üzenem: Bátorság, ne féljetek! Mi, fiatalok szeretjük a kalandokat. A papság egy olyan kaland, amelyben soha nem maradsz egyedül, és mindig vannak kihívások, új helyzetek. Egy ember élete nem olyan, mint egy üres SMS, Isten minden embernek ad töltetet, értéket. Ad hivatást.
A hivatás ajándék és titok, ahogyan Szent II. János Pál pápa fogalmazta meg. Képzeljétek el, hogy kaptok születésnapotokra egy nagy ajándékot és úgy ahogy van, kidobjátok a szemetesbe. Nem bontottátok ki, nem is tudjátok mi volt benne. Talán életed legértékesebb ajándékát dobtad ki dühödben. Ha úgy érzed, a papi hivatást megkaptad ajándékba, „bontsd ki azt”.
Talán már közhelyként hangzik el ez a kérdés és válasz sok fiatal ajkáról: „Miért éppen engem hív az Úr? Annyian vannak mások. Ügyesebbek, okosabbak, tehetségesebbek, talán még szebbek is.” Jézus válasza: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket!” (vö. Jn 15,16) Ne keresd a titok értelmét, majd megtudod kellő időben. Ő hívott, te kövesd!
