A papok – mivel a maguk mértéke szerint az apostolok hivatalában részesednek — Istentől kegyelmet kapnak arra, hogy az evangélium hirdetésében fáradozva Krisztus Jézus szolgái legyenek a nemzetek között, hogy a nemzetek áldozata a Szentlélektől megszentelt kedves ajándékká legyen. – mondja a II. vatikáni zsinat. Június és július egyházmegyéinkben szokásosan a papszentelések időszaka. Végzős kispapjainkat kérdeztük hivatásukról, a papságig vezető útjukról, bemutatkozó írásaikat abécérendben tesszük közzé.
A nevem Pasca Szilárd, Kézdivásárhelyen születtem 1992. április 13-án. Egyszerű családból származom, szüleim munkás, szorgos emberek, sokat tanultam tőlük és sokat köszönhetek nekik. A hétköznapi élet teendői mellett családomban mindig megvolt a helye az imádságnak, vasárnapokon nem maradhatott el a szentmisére járás. Édesapám különös szerepet játszott hivatásom alakulásában, örült annak, ha a hétköznapok folyamán is megfogadtam a tanácsát, és elmentem az Isten házába.
Azt gondolom, hogy hivatásom kialakulásában ez az élmény, tapasztalat nagyon sokat segített, és meghatároz mind a mai napig. Isten a környezetemben élő emberek által szólított meg, akikben felfedezhettem az ő arcát. Nagyon sok jó ember volt és van az otthoni közösségemben, akik imára, munkára, emberségre tanítottak. Ezért hála és köszönet nekik. Most már, az egyházi rend szentségének felvétele előtt önkéntelenül is fontosnak tartom, hogy visszatekintsek az elmúlt hét évre.
2011-ben egy új életforma kezdetének részesévé váltam, amikor felvételit nyertem a papnevelő intézetbe. Kicsi, zöldfülű gyermekként léptem át a szeminárium küszöbét, jóformán nem tudtam és nem is tudhattam mire vállalkozom, de ugyanakkor nagy reményekkel néztem a jövő elé. Isten jelen volt mellettem a hét év folyamán, kísért és erőt adott, hogy a szürkébb hétköznapoknak is felfedezzem ajándék mivoltát és megmaradjak hivatásomban.
Külön meghatározó színfoltját képezi a szemináriumi éveimnek a gyakorlati év, amely számos pozitív élménnyel és tapasztalattal gazdagított, ezek pedig meghatároznak engem mindmáig. Az első félévben Csíkszentgyörgyre vezérelt a Gondviselés, ahol sok más dolog között leginkább azt tanultam meg, mennyire fontos az egyszerűség erényét gyakorolni és megélni. Egyszerűnek és megközelíthetőnek kell lennem az emberek számára, mert a papban barátot, társat is keresnek. Erre tanítottak a csíkszentgyörgyi plébánia lelkipásztorai, akik figyelemmel és gondoskodással kísérték végig növekedésemet a félév során, de ugyanakkor ezt a visszajelzést kaptam a közösségétől is.
A gyakorlati év második felében Székelykeresztúrra kerültem. Új környezet adódott új emberekkel, mégis nagyon hamar be tudtam illeszkedni, már az első napokban nagyon otthonosnak éreztem a helyet. Megszámlálhatatlanul sok szép élmény fűz Keresztúrhoz, a legnagyobb tanulság pedig a szolgálatot illetően maradt meg bennem. Keresztúron megtanultam azt, milyennek kell lennie a szolgáló lelkületnek, és ezt megélhettem többek között a liturgiában, az iskolában, ifjúsági órákon, bérmálkozási felkészítőkön. Keresztúr rengeteg lehetőséget és alkalmat adott arra, hogy aktívan részt vegyek a pasztorációval kapcsolatos munkában, engedte, hogy igenis értékesnek érezzem magam. Ezúton külön köszönöm mindkét plébánia lelkipásztorainak a gondoskodást és a szeretetet, amit irányomban tanúsítottak.
Most, papszentelés előtt állva ugyanúgy érzem magam, mint hét évvel ezelőtt: zöldfülűnek, kicsinek a nagy munka vállalásához. Ugyanakkor viszont tudom, hogy az isteni gondviselés a jövőben, lelkipásztorként is szép meglepetésekkel, értékes emberekkel és csodálatos pillanatokkal fog megajándékozni; olyanokkal, amilyenekért érdemes élni. Jelmondatomat a Zsoltárok könyvéből vettem: „Tiszta szívet teremts bennem Isten, s az erős lelket újítsd meg bensőmben!” (Zsolt 51,12) Teológiai tanulmányaim alatt sokat elmélkedtem a szív teológiáján, azon, hogy a szív a teljes embert jelképezi, erről tesz tanúságot a Szentírás is. Tudatában vagyok annak, hogy a papi életforma számtalanszor fog próbára tenni, és ha nem is fogok tudni mindig jelesre vizsgázni, szeretném tudni, hogy Istennek tetsző mindaz, amit teszek és ahogyan teszek rám bízott népe érdekében.
Ennek a feladatnak a vállalására kérem Istennek a kegyelmét, hogy tisztává, egyszerűvé, erőssé, kitartóvá tegye az én szívemet és így formáljon át engem teljes mértékben ennek a feladatnak, hivatásnak a vállalására. Köszönöm ezúttal szemináriumi nevelőimnek, elöljáróimnak, tanáraimnak, barátaimnak, hogy neveltek, formáltak és – ha nem is sikerült teljes mértékben – az életre próbáltak felkészíteni.
