Manapság gyalázat az alázat?

Egy erény és annak forrásvidéke

0
3178
Krisztus alázata (Illusztráció)

Az alázat (latinul humilitas, a humus, föld szóból) az az erény (nevezik az ötödik sarkalatos erénynek is), amely képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen – a Magyar Katolikus Lexikon meghatározása szerint. Az igazi alázat a helyes önismeretből fakad, ellentéte a gőg. A szerzetességben az alázat a tökéletesség fokmérője, Aquinói Szent Tamás rendszerében a mértéktartáshoz tartozik. A hívő ember számára alapmagatartás Istennel és az embertársakkal való viszonyában. Az Ószövetségben szegénységet, ínséget, kicsiséget jelent, a hatalmaskodó gazdaggal szemben az alázatos tudatában van Istentől való függésének, gyengeségének. Az Újszövetségben Isten országa az alázatosaké (ld. Mt 5,5). Krisztus kereszthalálában mutatta meg teljes alázatát, ami arra is utal, hogy alázat és (az Istennek való) engedelmesség összefügg.
A témának Bodó Márta eredt utána, kétoldalas összeállításában megszólaltatta Veres Stelian plébániai kormányzót (Csak az erős lehet igazán alázatos), Szász János plébánost (írását lásd lennebb), Kajtár Zsolt László kispapot (Nem az alázatosak ülnek a fő helyeken), Fülöp Szabolcs kispapot (Emberségünk egyik alappillére); illetve részletet olvashatnak Boros László A köztünk élő Isten című művéből is, ha fellapozzák a Vasárnap május 27-ei számát. 

Az álalázat mindent kijátszik

Az alázat, alázatosság érdekes fogalom, sok mindent takar. Amikor érettségire készültünk és jelmondatot keresgéltünk a Római Katolikus Kántoriskolában, olyan szép verseket, szövegeket találtunk, találtak az osztálytársak az alázatról. Mélyebben elgondolkodva Arany Jánosnak a Domokos napra című verséből választottunk végül mottót a kicsengetési kártyára, tablóra: „Nemes önbizalom, de ne az önhittség, / Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék: / Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben.” Ez annyira átalakította bennem, hogy mi az alázat és mi az igazi emberi élet, hogy miként lehet a kettőt összehozni. Első hallásra az alázatot úgy emlegették nekünk akkoriban, hogy inkább meghunyászkodásnak tűnt, ami nem nagyon talált az én belsőmmel-külsőmmel. Véleményem és elképzelésem szerint az alázat azt jelenti, hogy az ember igazi önismerettel él, nem elbizakodott. Igazi önismerettel végzi a dolgát, szembe tud nézni embertársával, meg tud hajolni Isten előtt, de emelt fővel él – szerintem ezt jelenti az alázat. Soha nem gondoltam arra, hogy az alázat azt jelentené, hogy emögé el kell bújtatnom önmagamat, elnézést kérnem, hogy megszülettem. Az alázat azt jelenti: próbálom a lelkiismeretemet a helyes úton tartani, helyes önismerettel és elbizakodottság nélkül. Alázatként sokszor azt magyarázgatták, hogy mindig másoknak kell megfelelni, te háttérben legyél – ez szerintem kificamodott szemlélet. Ha az ember önmagával nincs tisztában, nem értékeli önmagát, akkor hogyan tudja értékelni embertársát? Az ilyen számomra álalázatot jelent, ami nem őszinte. Ilyenkor mindent kijátszok. Az igazi alázattal egy mesterember vagy egy pap is úgy nézi a világot, hogy önmaga gyengeségeinek tudatában van, úgy áll szóba a másik emberrel. Egy könyvet is kellő alázattal nyit meg, hisz tanul belőle. Tudomásul veszem a környezetemet, tudomásul veszem azt is, hogyan állok én az önismeretemmel, s aszerint viszonyulok hozzá. Nem egy talpnyaló, szolgai viselkedést jelent az alázat! Olyan ez, ahogy egy egyszerű munkás, földművelő köszön a napnak, a természetnek, az Urának. Nem hétrét görnyedve, hanem egészséges öntudattal és alázattal.

Szász János

MEGOSZTÁS