Munkácsy Mihály 1880 júliusában kezdte el festeni Krisztus Pilátus előtt címet viselő festményét. A hónap derekán meg kellett szakítania lázas munkáját, fürdőkúrára kényszerült. Innen írta feleségének: „Sokszor gondolok Krisztusomra. Azért gondolok rá, mert nem lehet tőle szabadulnom, mint egy felöltőtől, melyet levetünk, ha melegünk van, és felvesszük egy fél órával később. Nem lehet egy olyan eszmétől, melyben egy idő óta élünk, és amelyben minden áron el akarunk mélyedni…” – idézi fel Sz. Kürti Katalin művészettörténész.
Az egyházi év utolsó vasárnapján felhangzó, János evangéliumának részletére alapozó, monumentális Jézus-festményről James Joyce néhány évvel később ezt írta: „Krisztus arca tanulmány a tűrésről, a szenvedésről – a szó igazi értelmében vett, halálmegvető bátorságról.”
Pilátus és Jézus beszélgetése, ez a mondvacsinált per drámai hangulatban folyik. Jézus tudja, mi vár rá, mégis nyugodt. Nem védekezik, nem keresi a szabadulás kibúvóit, nincs kétségbeesve. Az ő uralma nem e világból való. Isten országát nem veszélyeztetik evilági érdekek. Mintha a császár képviselőjét is megnyugtatná: ne féljen, ők nem vetélytársak, ő nem tör a császár ellen. Az ő uralma más létmódban van. Krisztus országa nem riválisa a földi hazának, hanem éltetője és fenntartója. Az ő uralma a szeretet, a szolgálat, az alázat és az igazságosság uralma.
Pilátus, a római birodalom – jelen esetben az aktuális politikai hatalom – képviselője izzad és tanácstalan, mert érzi, hogy nincs Jézus fölött hatalma. Egy különös király áll vele szemben, aki nem a szokásos helyi trónkövetelők egyike, nem látni birodalmát, katonáit, vámszedőit, attól király, hogy tudja mi, vagy inkább ki az igazság. Jézus válasza is meglepő: Ahogy mondod, király vagyok. És azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mert mindaz, aki Krisztusban van, az igazságban van. Minden igazság belőle, hozzá viszonyítva állja meg a helyét – vagy nem…
Krisztus király ünnepe Krisztust, a mindenség királyát állítja figyelmünk középpontjába. Azt a királyt, akinek nincs hadserege és hajóhada, nincsenek atombombái és elrettentő biológiai fegyverei, aki tiltakozott az ellen, hogy erőszakkal királlyá tegyék. Nála a koronázási jelvények átértékelődnek. Őt sosem láttuk trónon, brokátban, ékköves jogarral. Összes felségjelzése egy addig megületlen szamár, néhány pálmaág és egy nádpálca. Ő nem alattvalóit küldte harcba, hanem maga halt meg értük, és a kereszten győzedelmeskedett a gonoszság felett. „Mi meg sokszor félreértjük: a töviseket igyekszünk bearanyozni, szúrásai ellen lázadozunk, a bíborköntöst megpróbáljuk divattá enni, a nádszálat igyekeznénk legalább önvédelmi fegyverként használni, de arra is gyönge” – jegyzi meg Pajor András.
Krisztus királysága szembesít igazi énünkkel: hová akartunk tartozni? Kinek akarunk szolgálni: átengedjük-e életünket Isten uralmának? Mert nem lehet két úrnak szolgálni. Bensőnkben, szívünkben csak Jézus lehet az egyetlen úr, aki út, igazság, élet. Van-e bennünk bátorság, hogy az ő országát képviseljük itt és most, földi keretek között, ellentmondva a hatalom, a gonoszság, a pénz, az erőszak kísértésének? Ma előtte hódolunk, és újra kérjük: mentsen ki bennünket a bűn és az örök halál karmaiból.
Néhány évszázaddal ezelőtt német fejedelmek versengtek, ki a leggazdagabb közülük. Az egyik emlegette bányáit, erdőit, a másik borát, búzáját, a harmadik népe fegyveres erejét. A würtenbergi gróf, Ebenhardt im Bart megvallotta, neki csak egy kincse van: bármely alattvalójának ölébe nyugodtan teheti le fejét. A fejedelmek erre egyhangúlag fölkiáltottak: „Szakállas gróf, te vagy a leggazdagabb fejedelem!”
Bárcsak ölünkbe is lehajthatná fejét Jézus Krisztus, a szívek királya.
Sebestyén Péter
