Adj, Urunk, téged halló, élő szívet

0
294

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből

Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.”

Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Mk 10,2–16

Keménynek látszani vagy puhánynak tűnni a mindennapokban? Megmutatni fogunk fehérjét, vagy jámborkodva eléldegélni nyugodtan? Vérengző farkasnak lenni, vagy megmaradni szelíd báránynak az emberek között? Nem könnyű, de mégis aktuális kérdések a ma élő Krisztus-követők számára is, hiszen lépten-nyomon ezzel a kérdéskörrel szembesülünk mindennapjainkban, amikor dönteni kell helyzet és helyzet, válasz és válasz között. S talán sokszor akarva-akaratlanul döntünk amellett, hogy keménynek, megtörhetetlennek mutatjuk magunkat, mert így biztosan nem taposnak el, nem gázolnak át rajtunk, s így mi is érezzük, hogy számítunk valamit. Mégis ez a fajta hozzáállás azt vonja maga után, hogy szívünk és életünk megkeményedik akaratlanul is, és ez alól a lelki életünk sem kivétel. Hiszen szívünk vakságában és keménységében már csak a külsőség, a forma, a látvány lesz mérvadó, és nem a lényeg, a belső, amely képes újra és újra átalakítani. Mert hozzászokunk jól bejáratott formáinkhoz, amelyek kiüresednek, idővel lényegüket veszítve.

Talán a farizeusok is hasonló helyzetben voltak, mert élték ugyan a törvényt, de mégis megrekedtek a külsőségek formaiságában. A farizeus megnevezés héber eredetije a parus, amelynek jelentése ’elkülönült’. A rabbinikus hagyományban sokrétű a jelentéstartalma, mégis talán legegyszerűbben azt jelenti, hogy az illető elkülönül a rituálisan tisztátalan dolgoktól. Pejoratív értelmét tekintve jelenti a túlzott alakoskodást, képmutatást, túlzott aszkétizmust, a vallási életben használt túlzott formaiságot. Érdekes módon a farizeusok önmagukra a szofrim és hakmamim megjelölést használták, amelyek jelentése írástudó, illetve bölcs – bővebben találunk a témáról Ellis Rivkin Defining the Pharisees: The Thannaitic Sources című művében. Egyszóval olyan csoportot jelöl, amelynek tagjai a maguk buzgó módján, de mégis túlzott alakoskodással élték mindennapjaikat. Jézus a mai evangéliumban hozzáteszi a keményszívűséget. A keményszívűség görögül a sklérokardia, amelynek jelentése kemény, kiszáradt szív, átvitt értelemben merev, makacs szív, amelyet nem tud átjárni az éltető Lélek. Jézus óvva int bennünket a keményszívűségtől, amely mereven közelíti meg magát az Istent vagy az ő képmására teremtett embert. Ehelyett nekünk is kérnünk kell – ahogyan Salamon király tette – a lev sh’ma ajándékát, amely az Istent meghalló, az őt hallgató szív nagy ajándéka, mert az Istenre figyelő, az őt halló szív sosem válik keménnyé, merevvé. Éppen ezért együtt kérjük: Adj, Urunk, téged halló, élő szívet!

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/40-es számában.