Az utolsó vacsorán a tanítványok olyan reményt kaptak, amely minden elképzelésüket felülmúlta: Krisztus testét és vérét, az új szövetséget, az örök életet. Ennek az eucharisztikus reménynek a fényében minden egymásnak ellentmondó reményüknek semmiségnek kellett tűnnie, kivéve Júdás számára, aki kétségbeesett. Ez az, amit Szent Pál a „remény ellenére is reménykedve” fordulattal írt le (Róm 4,18), a remény, amely minden reménységünket meghaladja. Mi is úgy gyűltünk össze, mint a tanítványok az utolsó vacsorán, és nem úgy, mint egy politikai vitakör, amely a győzelemért verseng. Eucharisztikus természetű reményt táplálunk.
Először 1993-ban, Ruandában pillanthattam be abba, hogy mit is jelent ez, amikor a bajok éppen csak elkezdődtek. Úgy terveztük, hogy meglátogatjuk domonkos nővéreinket északon, de a belga nagykövet azt mondta, jobb, ha otthon maradunk. Az ország lángokban állt, de én fiatal voltam és bolond. Most öreg vagyok és bolond! Szörnyű dolgokat láttunk aznap: a legrosszabb mind közül egy kórházi kórterem volt, amelyet zsúfolásig töltöttek olyan kisgyermekek, akik aknák vagy bombák miatt elvesztették végtagjaikat. Az egyik gyermek mindkét lábát, egyik karját és egyik szemét vesztette el. Az apja zokogva ült mellette. Kimentem a bokorba sírni, két gyerek kíséretében, akik egy-egy lábon ugráltak mellettem. Elmentünk a nővéreinkhez, de mit mondhattam volna? Ilyen értelmetlen erőszak láttán az embernek nincsenek szavai. Ekkor eszembe jutottak az Úr szavai: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Van valamink, amit megtehetünk. Az utolsó vacsorán úgy tűnt, hogy nincs jövő. Látszólag csak kudarc, szenvedés és halál állt előttük. És ebben a legsötétebb pillanatban Jézus a világtörténelem legreményteljesebb gesztusát tette meg: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ez az én vérem, mely értetek ontatik.” Ez az a remény, amely minden megosztottságon túlra hív bennünket.
Részben azért fontos számomra, hogy ellátogassak háború vagy szenvedés sújtotta helyekre, mert az ilyen helyeken újra és újra megtapasztalom a mi eucharisztikus reményünk szépségét. Egy paptestvérem Ukrajna keleti részén nővérekhez ment misét mondani, akik költözni készültek, mert annak veszélyével szembesültek, hogy a háborús erőszak őket is elárasztja. Minden össze volt csomagolva. Paténának csak egy piros műanyag tányért tudtak felajánlani. A misét bemutató pap ezt írta: „Isten így mutatta meg nekünk, hogy velünk van. »Egy pincében ültök, nedvességben és penészben, de én veletek vagyok – egy piros gyermektányéron, és nem egy arany paténán.«” Ez ennek a szinódusi útnak az eucharisztikus reménysége. Az Úr velünk van.
Az eucharisztia reménysége arra vonatkozik, ami túl van a képzeletünkön. A Jelenések könyvében ez áll: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!«” (Jel 7,9–10).Ez az a reménység, amelyet a tanítványok a színeváltozás alkalmával megpillantottak a hegyen az Úrban. Hatására a reményeink közötti konfliktus jelentéktelennek, szinte abszurdnak látszik. Ha ténylegesen az Isten országa felé vezető úton vagyunk, akkor valóban számít, hogy az úgynevezett tradicionalistákhoz vagy a progresszívekhez igazodunk-e? Még a domonkosok és a jezsuiták közötti különbségek is jelentéktelenné válnak! Hallgassunk tehát rá, jöjjünk le a hegyről, és menjünk tovább bizakodva! A legnagyobb ajándékokat azoktól kapjuk majd, akikkel nem értünk egyet. Ha meg merjük hallgatni őket.
Részlet Timothy Radcliffe Közös figyelem az egyházban. Támpontok a szinodalitás gyakorlásához című könyvből
A könyv a Vigilia és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola közös kiadásában jelent meg (megrendelhető: 1052 Budapest, Piarista köz 1.Tel: 486-44-43; e-mail: vigilia@vigilia.hu vagy a webáruházban)
