† EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették?”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból.
Jn 20,1–9
Este mondott szentmisére:
† EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?”
Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?” Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagyhatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony is megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok, ti késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az Írásokban őróla szól.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és felismerték. De ő eltűnt előlük.
Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útrakeltek, és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13–35
Feltámadás. Örök élet. Mennyország. Isten országa. Túlvilág – mind-mind olyan fogalmak, amelyekkel akarva-akaratlanul szembesülünk emberi létünk során. Életünk mikéntjét és hogyanját, azt, hogy milyen értékek mentén élünk vagy a társas kapcsolatainkban hogyan vagyunk jelen, meghatározza az az éltető lételv, amelyben kimondva-kimondatlanul hiszünk. A feltámadás hite éppen ilyen lételv, amelyből erőt meríthetünk a mindennapokhoz, hogy helyt tudjunk állni vagy állhatatosan ki tudjunk tartani, amikor fordulóponthoz érkezik életünk. Mégis, a feltámadás hite és ténye talán sokakat megijeszt, hiszen olyan egzisztenciális kérdéskört boncolgat, amely elrettentheti a ma emberét, akit főképp a materialista világszemlélet jellemez. De talán nem vagyunk egészen egyedül ezzel, hiszen a jóval Krisztus előtt élő görög bölcs, Aiszkhülosz is hasonlóan vélekedett, aki azt mondta: „amikor az ember egyszer meghalt és a por felszívta vérét, már nincs többé feltámadás”. Richard Rohr a Lélegezni a víz alatt című művében a mai világ spirituális válságáról beszél, amely megfertőzte a ma keresztényét is, de hasonlóan ír Joseph Ratzinger a Bevezetés a keresztény hit világába című művében: „a hívőt is fenyegeti a hite felőli bizonytalanság. A hitetlen pedig nem fogadja el azt, amit mond. A hívő a kísértés pillanatában törékenynek tűnik. Egyik sem tudja kikerülni teljesen sem a kételyt, sem a hitet. Az egyiket a hite védi a kétely ellen, a másikat a hit kísérti a kétkedéssel. Ez az emberi lét alapformája: csak a kétely és a hit, a kísértés és a bizonyosság szüntelen feszültségében nyeri el létének végleges jellegét. S talán éppen a kétely lehet a kapocs a kettő között; ez óvja meg az egyiket és a másikat is, hogy begubózzék, mindenkitől elkülönülve magába zárkózzék.”
Így tehát a húsvét hitet kér tőlünk és reményt ad nekünk. A feltámadás ténye és hite kereszténységünk, Krisztus-követésünk alappillére, hiszen ha hiszünk abban, hogy van örök élet, feltámadás, akkor a földi élet, annak viszontagságai viszonylagossá válnak. Akkor már nem fontos, hogy kié az utolsó szó, hogy kinek van igaza, hogy hány csatát vesztünk, hogy siker vagy sikertelenség övez bennünket, hogy ki és hányszor bántott meg. A feltámadás hite, öröme és valósága egészen más perspektívába helyezi egyéni és személyes, hívő életünket, hiszen ha van feltámadás, akkor már semmi nem olyan fontos és lényeges, mint az örök élet távlata, amelyet itt és most élünk meg. Hiszen a feltámadás most van, valahányszor, amikor megbocsátunk és bocsánatot kérünk, amikor kiengesztelődünk, amikor hitet és reményt sugározunk, amikor nem kicsinyeskedünk, amikor nem válunk sárdobálókká, amikor az örömhírt éljük, akkor minden nap húsvét van.
Olasz Béla
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/13-as számában.
