A hetvenes években Pécsett jártunk osztálykiránduláson, s ahogy a Misina-tető tévétornya felé tartottunk, útközben elhaladtunk egy viszonylag új templom mellett, melynek terméskőből készült falai, a környezetbe illő hangulata már gyermekként magával ragadott. A buszmegállót „Pálosok”-nak nevezték. Senki nem tudta, hogy mit jelent. Vagy ha tudta, nem mert róla beszélni. Több évtized eltelt azóta, s ma már egyre inkább ismerik ezt a szót, amely mintha titkokat rejtene magában. De rejlik-e egyáltalán valami titokzatosság benne?
A pálosok mindig emberközeliek voltak, fehér barátok, olyan emberek, akik az adott korban nem különlegességükkel, hanem normális létükkel szolgálták Istent, az embereket, a nemzetet. Amikor valaki kisgyermeket a magasba emel, szembesülhet azzal a csodával, ami a gyermeki arcról rásugárzik: bizalom, elfogadás, szeretet. A pálosok küldetése az, hogy másokat a kegyelem erejével segítsenek Isten felé, a magasba emelkedni. A magyar és minden ember szívébe akarják beleoltani az evangéliumi reményt. A pálosok tudták, hogy felelősségük van a jövőért, a nemzetért. S amit az ősi mondás egykor megfogalmazott – „Te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni, és ugyanazokkal fogsz hanyatlani” –, ez a titok, páratlan összefüggés mintha prófécia is lett volna egyben.
Nem akarok nagyobb szerepet tulajdonítani ennek a magyar alapítású rendnek, mint amit megérdemel, de szeretném az elfelejtés homályából úgy kiemelni, hogy a valóság talaján maradva, minden álmisztikus, varázslatos túlzásoktól mentesen az olvasó előtt feltáruljon ennek a páratlan történelemmel rendelkező rendnek a jelentősége. S a pálosok sajátos küldetését az is alátámasztani látszik, hogy a számtalan megpróbáltatás, szenvedés, üldöztetés által a megfeszített Jézus küldetéséből részesültek. A Szent Keresztről nevezett első kolostorunk az alapítás zsenialitására utal, hiszen ennek a keresztnek a fényében formálódott a rend történelme.
Messzi vidékeket futunk be, megismerjük távoli földrészek csodálatos tájait, ugyanakkor olyan keveset tudunk arról, ami körülvesz bennünket. Annak a rendnek a csírái, melyből magyar történelmet formáló szerzetesközösség született, a Pécs melletti Mecsekben bújtak elő. 1225-ben Bertalan pécsi püspök, aki II. Endre feleségének, burgundi Jolántának kíséretében jött hazánkba a híres clunyi bencés monostorból, a Szent Jakab-hegyen épült kolostorban telepítette le az összegyűjtött remetéket, akiknek szabályzatot is adott. Ő maga is többször megfordult kedvenc remetéi között, hogy elcsendesedve, Istenre figyelve nyerjen erőt ahhoz a munkához, amit végeznie kellett püspöksége alatt. Az avarok védőgyűrűi ma is láthatók a hegyen. A remeték itt olyan kolostort építettek, mely szerény volt ugyan, mégis tele gyakorlatiassággal, ötletekkel. Halastó, vízgyűjtő rendszer, mely soha nem száradt ki, mély és hosszú pince, melynek maradványait ma is megláthatja a szemfüles látogató. Ma a megerősített és felújított romok közül kilépve, a tisztás mellett szépen felépített turistaszálló fogadja a látogatókat, mely szintén kolostornak épült. 1945-től ugyanis a pálosok szerettek volna a régi romok mellett egy 20. századi remeteséget létrehozni közösségük számára, hogy akik a városban a sok munkában megfáradva vágyódtak Istenben még inkább elmélyülni, azok idejöhessenek az ő szeretetében megerősödni. A kis gazdaságban, fizikai munkával egybekötve mélyültek volna el a természet csendjén át Isten titkaiban. Megtekintették volna a Zsongor-kő szikláiról a mélyben elterülő csodálatos tájat, s tán ennek láttán még inkább szárnyakra kapott volna a képzelet, mely az imában és a kis remetekolostor csendjében a teremtett világ egységét és harmóniáját préselte volna bele az emberi szívbe. De ehelyett üldözés és börtön várt a pálosokra, ugyanis 1950. június 11-én lett volna az új kolostor ünnepélyes felszentelése, de két nappal korábban internálták Pécsről a szerzeteseket.
Bátor Botond pálos szerzetes
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/3-as számában.
