Különleges élmény kívülállóként részt venni egy kántortovábbképzőn, ahol több mint száz kántor gyarapodik tudással négy nap alatt. VARGA LÁSZLÓ az egyik előadója volt az idei főegyházmegyei lelkigyakorlatos kántortovábbképzőnek, ahol orgonakoncerttel örvendeztette meg a résztvevőket, majd előadásában az énekek bevezetésére, az intonációra és a harmonizálásra fektette a hangsúlyt. Ismerjék meg a tanárt, aki embereket nevel, az orgonistát, aki élvezettel játszik, és az egyházzenészt, aki műveli e „szent őrültséget”!
Kérem, mutatkozzon be! Honnan származik? Milyen a családi háttere?
Dr. Varga László vagyok. Miskolcon születtem 1970-ben. Szüleim mindketten a Lenin Kohászati Művekben dolgoztak, nagyon szerették a mennyei Atyát, hitben élő, imádkozó, rendszeresen templomba járó emberek voltak. Gyermekeiknek szeretettel át is adták a hitletéteményt: bátyám, boldog emlékezetű Varga Zsolt a lelkipásztori pályát választotta, s nagy odaadással szolgált egy zempléni kis falucskában, Kovácsvágáson korai haláláig (46 évesen hunyt el).
Hogyan került közel a zenéhez? Milyen tanulmányokat végzett?
Édesapám nagyon szeretett egyházi énekeket énekelni, harmóniumon játszani. Gyermekkoromban esti énekeket zongorázott „altatóul”. Mindenkettőnk zenetanulását erősen támogatta: hat év zongoratanulás után Miskolcon a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában kezdtem el orgonát tanulni Virágh Endre tanár úrtól. Ehhez a végső lökést az adta, hogy egyik nyáron elővettem a szekrény alján porosodó összes kottát, és végigblattoltam őket. Vagyis első látásra játszottam egymás után zongora- és orgonaműveket. Ez olyan sikerélményt és végtelen örömet okozott, hogy elhatároztam: zenész leszek. A budapesti Zeneakadémián, Ruppert István tanár úrnál végeztem orgonatanulmányaimat, orgonaművész-, tanárként zeneelmélet tanári diplomát is kaptam. Az 1990-es évek elején indult el az egyházzene szak a Zeneakadémián, barátaim és kollégáim beszámolója erősített meg abban, hogy ezt nekem is el kell végezni. 1996 és 2001 között tanultam Dobszay László keze alatt, doktori disszertációmat is az egyházzene területén írtam meg.
A gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnáziumtanára. Miért fontos ön számára a tanítás? Mit érez küldetésének előadásaival?
Miskolcon 24 évig tanítottam egykori iskolámban. Az orgona mellé igen hamarosan társultak az egyházzenei tárgyak is. Tanszakunk fénykora a 2000-es évek elejére esett, amikor 12 egyházzenészem között egyenlő arányban voltak lányok, fiúk és mindhárom nagy felekezet képviselői. 2017 óta tanítok a Gödöllői Iskolaközpontban, ahová egykori osztálytársam, Balogh Péter Piusz, jelenlegi apát urunk meghívására kerültem. Eleinte voltak egyházzenészek, akik sajnos hamar elfogytak. 2018-ban alapított zeneiskolánkban azonban folytatjuk az egyházzene magvetését. Igaz, hogy most elsősorban zongorát és orgonát oktatok, de a liturgikus és egyházi zenébe is bevonjuk növendékeinket. Az ismeretek átadása mellett mindig nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy embernek neveljem tanítványaimat. Tárgyaim természetéből fakad, hogy fesztelenül oszthattam meg velük hitemet is. Több volt diákommal ma igaz barátok és hittársak vagyunk (gyakorló kántorok). Egyikük életre szóló emlékként idézi fel, hogy az orgonateremben, egy világi iskolában kettesben végeztük el a vesperást. Kántoraink éhezve és szomjúhozva várják azokat a tudásmorzsákat, amelyeket egy-egy előadással adni tudunk nekik. Több mint húszévi kántori szolgálat tapasztalatainak és sok-sok tanulásnak a gyümölcséből szeretnék átadni előadásaimban. Új ötletekre, a szaktudás és a lelkesedés felfrissítésére mindannyiunknak szüksége van, különösen azoknak, akik egymástól távol eső helyeken elszigetelten dolgoznak a szürke hétköznapokban. Ezért egyszerű eszközöket kínáltam hallgatóimnak az énekek bevezetéséhez, és bátorítottam őket a kísérletezésre. Nagy örömömre az a kiadvány, amelyre hivatkoztam, mind egy szálig elfogyott. Végül a saját példányomat adtam oda az egyik kántortestvérnek, aki nagyon hálás szívvel fogadta.
Hogy látja, van jövője az egyházi iskoláknak?
Igen, úgy látom, hogy van jövője az egyházi iskolának. Úgy érzékelem, jobban bíznak a szülők ezekben az intézményekben. Ez vonatkozik az ismeretátadásra, a nevelésre, hitre és vallásos életre nevelésre, értékőrzésre. Ezek az iskolák iszonyatos küzdelmet folytatnak a fékeveszett liberális világ hatásai ellen. A felvételiken mindig van kiből válogatni. Ezt másik munkahelyemen is látom: Aszódon a világi Podmaniczky Alapfokú Művészeti Iskola növendékeinek java részét az evangélikus diákok teszik ki.
Milyen az érdeklődés az egyházzene tanulása iránt? Romániában is működik kántoriskola, a diákok fiatalon megtanulhatják a liturgikus zenei szolgálatot.
Az egyházzene tanításával Magyarországon nehéz helyzetben vagyunk. Említettem, hogy Miskolcon volt egy izmos egyházzene tanszak a zenei szakközépiskolában, ám ez 2012-re teljesen felmorzsolódott. Sajnos ez történt Gödöllőn is, ahol pedig a legnagyobb lelkiismeretességgel végzik a liturgiát és az egyházzenét, és ahol a gyakorlatban tanulhatták meg a gyerekek a szakmát. A középfokú – szakgimnáziumi – egyházzene-tanítás a végnapjait élte Gödöllőn, amikor elkezdtem itt tanítani: csak az utolsó két évfolyamhoz volt már szerencsém. Ennek több oka van. A legfőbb, hogy hiába épült ki Magyarországon az egyházzene-tanítás rendszere (tanterv szerint alsó, közép- és felső fokon lehet egyházzenét tanulni), nem épült ki hozzá az egyház támogatása egyik felekezetben sem. Azt az egyházzenét, amit mi képviselünk, nem értékeli, nem támogatja az egyház. Aki elvégzi az egyházzene szakot, sem megélni nem tud az egyházzenei feladatok elvégzéséből, sem elismerést nem kap azért, hogy elénekel egy szép gregorián tételt, játszik egy Bach-korálelőjátékot, áldozatos munkával vezeti a szkólát. Ahogy mondottam, Gödöllőn az egyházzenész csapatunk kivételes helyzetben van. Szóval nem vonzó pálya ma Magyarországon az egyházzenészség, a „szent őrültség” (melyet feleségem harminc éve a végsőkig támogat) pedig már régen nem elég! A másik ok, hogy az (államilag erősen támogatott) úgynevezett egyházi könnyűzenével kell felvenni a harcot, amelynek meglehetősen kétes értékeit mindig is nagyon jól látják a kezeink közé kerülő fiatalok.
Mit érez egy orgonista a saját koncertje alatt? Hogyan készül a koncertjeire?
Számomra a koncerteket feszültséggel teli várakozás előzi meg. A koncert ennek a feszültségnek a feloldódását jelenti. Örömmel és (ahogy múlik fölöttem az idő) egyre nagyobb élvezettel játszom, valójában ilyenkor vagyok elememben. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy az előadóművész a koncerten kevésbé figyel az érzéseire. Tudati „másállapotba” kerülünk, amelyben a teljes koncentrációnk a tennivalóinkra irányul. Hiszen egyszerre kell időben előre figyelni, hogy a zenét kezelni tudjuk, és visszahallgatni, kontrollálni, amit csinálunk. Ez a folyamatos, egyidejű „visszahallgatás” teszi lehetővé, hogy formáljuk, irányítani tudjuk a soron következő zenei folyamatokat. Hogy mindez minél üzembiztosabban és oldottan menjen, naponta 2-3 órát gyakorlok többnyire zongorán, de természetesen orgonán is.
Hogyan állítja össze egy koncert repertoárját?
A koncertműsorok kialakítását először is a hangszer befolyásolja. Német vagy francia barokk, esetleg romantikus vagy éppenséggel modern orgonáról van szó? Hány manuál? Hány hangszínváltozat – orgonás terminussal: regiszter –, milyen hangterjedelem áll rendelkezésemre? Tavaly nyáron volt szerencsém Cegléden a thüringiai mintára 18. századi stílusban kialakított hangszeren játszani, ez természetesen tiszta barokk műsort engedett meg. Adventben azonban egy kicsi Angster-orgonán muzsikáltam, ami a romantikának is teret ad. A csíksomlyói hangszer három manuáljával, gazdag hangszín lehetőségeivel alkalmas arra, hogy minél több stílusban, minél több műfajban szólalhassanak meg az orgonaművek. A kora barokk Samuel Scheidt, a késő barokk Johann Sebastian Bach, a kora romantikus Mendelssohn, a konzervatív romantikus Brahms és a 20. századi francia Marcel Dupré darabjai képviselték most az általam vágyott stilisztikai és műfaji változatosságot.
Milyen stílus, irányzat, szerző orgonadarabjait szívesen játssza?
A barokk orgonazene iránti vonzódásom soha nem fog megkopni: Bach, Buxtehude, Scheidt, Sweelinck, Frescobaldi örökre „kedvenceim” maradnak. Az utóbbi években azonban romantikus és 20. századi repertoáromat is bővítem és felújítom. Legelöl áll Liszt Ferenc, de újra fellángolt a szerelmem Brahms, Mendelssohn, Widor, Vierne és Dupre iránt.
Az idei főegyházmegyei lelkigyakorlatos kántortovábbképző előadója volt. Milyen élményekkel gazdagodott, milyen érzésekkel tért haza?
Nagy vágyakozással tekintünk Magyarországon a kántorképzés, egyházzenészképzés megújulásának vagy a csíksomlyóihoz hasonló kántortalálkozónak a lehetőségére. Könnyes szemmel hallgattam az együtt szolgáló több mint száz kántor éneklését, és nagyon boldog vagyok, hogy velük lehettem. Hálás vagyok a koncertlehetőségért is: egy szép és nagy templomtérben játszhattam szép hangú orgonán. Változatos, gazdag műsorral ajándékozhattam meg közönségemet. Naponta mondok hálát Istennek, hogy a liturgiában élhetek és a zenével intenzíven foglalkozhatok!
Az interjú a csíksomlyói lelkigyakorlatos kántortovábbképzőn készült és megjelent a Vasárnap hetilap 2024/9-es számában.
