Reményre vagyunk meghívva

0
749

† EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből

Jézus Krisztus, az Isten Fia evangéliumának kezdete. Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek el az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit. János ezért a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára. Kivonult hozzá Júdea egész vidéke és Jeruzsálem minden lakója. Megvallották bűneiket, ő pedig megkeresztelte őket a Jordán folyóban. János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül; sáskát és vadmézet evett. Ezt hirdette: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!”

Mk 1,1–8

A mai nappal elérkeztünk advent második vasárnapjához, amikor újra meggyújtunk egy gyertyát, amelyet a keresztény szimbolika a reménnyel azonosít – első a hit, második a remény, harmadik az öröm, negyedik a szeretet –, valamint a zsidó nép évezredes messiásvárásával kapcsol össze. Adventi utunkon talán mindannyian megtapasztaljuk, hogy a mindennapokban milyen nagy jelentőséggel bír a remény, amely egyben a három isteni erény (hit, remény, szeretet) egyike, és amely alappillére kell hogy legyen Krisztus-követésünknek. De mit is jelent a keresztény remény? Nagyon szépen fogalmaz Ferenc pápa, aki azt mondja a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű enciklikájában, hogy „a keresztény reménynek ugyanis meghatározó alapja az, hogy életünk Istentől ered, és Isten felé tart”, és éppen ezért mindannyian a reményre vagyunk meghívva, mert „a remény bátor, képes felülemelkedni a személyes kényelmen, a horizontot beszűkítő kicsinyes biztosítékokon, hogy megnyílhassunk az életet szebbé és méltóbbá tevő nagy eszmék előtt”. Ha el merünk indulni a remény útján – és nem csak az adventi szent idő folyamán –, akkor talán máris kézzelfoghatóbbá és megélhetőbbé válik számunkra a remény, amelyet a hit és a szeretet szent tüze táplál és éltet.

Ha elég figyelmesek vagyunk a mai evangélium kapcsán, akkor láthatjuk, hogy ez köszön vissza benne. Hiszen ha nincs remény, akkor miért készítenénk az Úr útját? Miért akarnánk egyenessé tenni az ösvényeket és göröngyöket? Ez a gondolkodásmód néhanapján – akaratlanul is – bennünket is megkísért, de mégis, különösen a mai vasárnapon kell tudatosítanunk, hogy Isten mindent megelőző bizalma és szeretete – amelyet nem volt képes megingatni egyetlenegy világégés, emberi gonoszság, közösségi vagy személyes bűn sem – az alapja mindennek. Éppen ezért – XVI. Benedek pápa szerint – nekünk a „remény hordozóivá” kell lennünk a mindennapokban, bátran elindulni és nekifogni az útkészítésnek, ami azt jelenti, hogy megtesszük azt a bizonyos – szeretetteljes – első lépést a másik ember felé, aki talán becsapott, a házastárs felé, aki talán megbántott, a gyerekünk felé, aki talán hálátlan volt, a szomszéd felé, aki talán kibeszélt, a munkatárs felé, aki elgáncsolt. Ekkor kezdődik igazán az evangélium radikális megélése, az a szeretetteljes hozzáállás, amely magában ötvözi az Isten-, a felebarát- és az ellenségszeretet parancsát. Ekkor kezdődik el igazán adventi – reményteljes – várakozásunk, amikor már nem elvárunk, hanem megvárunk másokat, akik talán hátrébb vannak, akik talán lemaradtak.

Olasz Béla

Az írás megjelenik a Vasárnap 2023/50-es számában.