A Megváltó édesanyja földi életének utolsó mozzanatára emlékezünk e hónap idusán. Mária elszenderülése és mennybevétele ünnepéhez közel a Vasárnap hetilap augusztus 20-ai számában, a Fókusz rovat összeállításában többek között a Szűzanyára vonatkozó egyházi tanításaink néhány aspektusáról, illetve a magyar népi vallásosságban élő Mária-képről olvashatnak.
Szűz Máriáról beszélni egyszere könnyű és nehéz. Könnyű, mert személye emberközeli, és mindenki azonosulni tud vele, viszont épp ebből adódik a nehézség is. Annyi jelzővel, megtisztelő címmel illetjük, hogy mindazok mögül már nehezen sejlik fel Jézus anyjának személyes valósága. Ki is ez a nő, aki központi helyet foglal el a keresztény, azon belül pedig különösen a katolikus hitrendszerben?
Ha azt mondjuk, hogy nagyon fontos Mária személye a katolikus emberek számára, akkor szinte meglepő, hogy a Szentírás milyen keveset beszél róla, alig hússzor említi meg, Pál apostol szinte tudomást sem vesz róla. Az evangéliumok viszont adnak némi betekintést személyére vonatkozólag, pár szavát vagy neki tulajdonított mondatot, éneket (lásd „Magnificat”) is feljegyeztek, amelyek jó kiindulópontok, ha meg akarjuk érteni Máriát. Először is a gyermekségtörténetekben olvashatunk arról, hogy Mária, a Názáretben élő fiatal lány igent mondott az isteni kérésre, és már a házasságkötés előtt vállalta, hogy gyermeket fog szülni. E miatt a cselekedete miatt nevezte Máriát „paradox hősnek” a dán evangélikus filozófus, teológus, Søren Kierkegaard (aki Lutherhez hasonlóan nagy Mária-tisztelő volt), hiszen amikor Mária igent mondott, azt is vállalta, hogy lányanyaként a társadalom peremére fog szorulni. Isteni közbenjárásra József feleségül veszi Máriát, ezzel megóvja őt és gyermekét a teljes kivetettségtől, de a kereszténységen kívüli hagyomány szinte máig felrója Máriának ezt a cselekedetét. Nem ez az egyetlen konfliktus a gyermekségtörténetekben, hiszen nehezen érthető, miért meséli el Lukács evangélista a tizenkét éves Jézus elvesztését. Ez az esemény úgymond egy anyának sem válik becsületére, viszont a szerző fontosabbnak tartotta Jézus Istenben való növekedését bemutatni, mint Mária személyét oltalmazni. És jól járt el, mert megjegyzi, hogy Mária, akárcsak korábban, most is megjegyzi az elhangzó szavakat („megőrizte szívében”), és elgondolkozott rajtuk. Valójában Lukács ezzel többet mond, mint ha elhallgatná az esemény: Mária hisz Fia küldetésében, igyekszik megérteni őt, fejlődni akar a hitben. Mária nem más, mint Jézus Krisztus első hívője („az első keresztény”). Ezt erősíti meg a szintén közismert kánai menyegző is: Mária Fiára mutat, amikor segítséget kérnek tőle, és arra biztat, hogy tegyék azt, amit Jézus mond. Ez a Máriáról szóló keresztény tanítás lényege és maximuma.
Az evangéliumok arról is beszámolnak, hogy alkalmanként Mária felkeresi az országot járó és tanító Jézust, de legfőképp ott van a keresztnél Fia halálakor. További sorsáról nem mond semmit, amit majd az apokrif iratok sora és a néphagyomány igyekezett pótolni. Az viszont biztosnak tűnik, hogy Mária tisztelete már a korai egyháztól jelen volt a kereszténységben, különböző ima- és liturgikus gyakorlatban. A Szentírás alapján a keresztények vallották, hogy Mária szűz volt, amikor a Szentlélek által megfogant méhében a gyermek Jézus, és szűzies magatartását továbbra is megőrizte. Máig tartó érdeklődés tárgya, hogyan is kell értelmezni Mária szülés utáni szüzességét, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az evangéliumok helyenként Jézus testvéreiről is beszélnek. A katolikus hagyomány válasza röviden az, hogy a „testvér” kifejezés unokatestvért is takarhat az arám nyelvben, míg a szülés utáni szüzesség Máriának Isten iránti teljes elköteleződését jelenti. Érdekes tény viszont, hogy csak ezzel a kérdéssel foglalkozó egyházi, zsinati döntés (avagy dogma) nincs, hanem a többi Mária-tanítással kapcsolatban kerül említésre, mint olyan, amit mindenki természetesen elfogad.
Tulajdonképpen csak egyetlen zsinati dogmánk van Máriáról, miszerint ő istenanya (Theotokosz, 431 Efezus), vagyis tőle született názáreti Jézus tanítása, áldozata és feltámadás által Isten Fiának bizonyult. Emellett van még két Mária-dogmánk, amelyek elfogadásuk módszere miatt a katolikus egyház sajátjai (tartalmilag máshol is vallják): Mária mentes az áteredő bűntől (Immaculata, 1854, IX. Piusz pápa), illetve halála pillanatában, Jézus érdemeire való tekintettel Isten felvette Máriát a mennybe (Assumptio, 1950, XII. Piusz pápa). Ez utóbbi a most ünnepelt Nagyboldogasszony ünnepe, ami jól mutatja, hogy a keresztény hagyomány már a hivatalos megfogalmazás előtt is vallotta azt, hogy Mária halála után részesült az üdvözülésben. Ebben a keresztény ember reményének beteljesedését láthatjuk, miszerint a halál nem a megsemmisülés pillanata, hanem az Istenhez tartó utunk része. Az utóbbi két, pápák által megfogalmazott tan úgynevezett excatedra tanítás, amelyek formáját a többi keresztény egyház kifogásolja.
A hivatalos egyházi tanítás mellett igencsak gazdag a néphit Mária-kultusza, gondolhatunk itt Lourdes-ra, Fatimára, mint az egyház által is elismert zarándokhelyekre, vagy még vizsgálat alatt álló Međugorjére. A Mária-tisztelet minden formája jó, amíg megfelel Mária kánai menyegzőn megfogalmazott akaratának: „tegyétek, amit a Fiam mond!” Mária soha nem akarta elfoglalni Jézus helyét, hanem követi őt, és ezért rendkívüli módon tiszteljük őt. Személye foglalkoztatja a kortárs teológiát, hitkeresést is: a Magnificat miatt sokaknak ő a társadalmi igazságosság mellett kiállás példaképe, akik pedig a nők helyzetét vizsgálják, Mária egyeseknek a felsőbb akaratnak való önalárendelés modellje, vagy ellenkezőleg, a család mellett elköteleződött keresztény nő prototípusa. A nemzeti hagyományok is jelképként használják személyét, nemcsak a magyarok Nagyasszonya, hanem a románok számára ő az ország virágoskertje, a lengyelek számára ő a nemzet királynője, és hosszan sorolhatnánk. Máriát követni, tisztelni annyit tesz, hogy paradox hőssé válni: akkor is teljesen ráhagyatkozni Istenre, ha nem mindig értjük velünk kapcsolatos akaratát, mert tudjuk, hogy Istenben minden az ember javára válik.
András Szabolcs
Megjelenik a Vasárnap hetilap 2023. augusztus 20-ai lapszámában.
