Egy pápalátogatás ölelése, amivel az egész Vatikáni Rádió azonosult… Kedd reggel, bő másfél nappal a pápalátogatás után, hol is egyebütt, ismét a szerkesztőségünkben dolgozom, amikor kopogtatnak. Avanti! – harsogom – mire belép a főnökünk, Paolo Ruffini, a Szentszék Kommunikációs Dikasztériumának prefektusa. Csupa mosoly és kitárja a karját, megölel: „Laslo, grazie! László, köszönöm!” A pápalátogatást köszöni nekem, pedig ott sem voltam, de köszöni, mert magyar vagyok, annak a népnek a fia, amelyet Ferenc pápa három napon át szorosan magához ölelt. Na, milyen volt? – kérdi tőlem és már meséli is (ő) a(z én) válaszomat. Naná, örömmel és büszkeséggel hallgatom…Hoztam is neked valamit! – mondja és elővesz egy kicsi sárga sálat a látogatás mottójával, aztán a táska mélyéről megkerül az az érem is, amit személyesen a pápától kapott. Nekem adja, nem is csak mutatóba! Nem voltunk ilyen kapcsolatban, de most „barátok” lettünk. Mint ahogy folytathatnám a sort, mert ezekben a napokban a rádióban mindenki megszólított, akivel csak találkoztam és köszönték a látogatást, a szentatyát, a szép Budapestet…
Ferenc pápa 41 apostoli útjából szinte valamennyit átéltem itt a Rádióban, mindig lázas munkával és nagy izgalommal. De ilyet még soha nem tapasztaltam. Most hadd köszönjem meg Ferenc pápának ezt a „kis házi csodát”.
Végül pedig hadd szóljak még a vendégem elköszönéséről. Persze, jóféle olaszos-magyaros öleléssel búcsúztunk egymástól és még éppen benne voltam, amikor kaptam egy sugallatot, amit íziben el is mondtam: „Azért azt a pápa-ölelést ki kell bontani, kézbe kell venni, szívhez kell szorítani és alaposan megfontolni a tanácsait. Hogy fogjon rajtunk az az ölelés…!”
Hogy fogjon rajtunk az az ölelés…!
Vértesaljai László/ Vatican News
