A húsvét utáni első vasárnap az isteni irgalmasság vasárnapja, amelyet II. János Pál pápa 2000. április 30-án hirdetett ki az egész világra. „Az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal irgalmamhoz” – írta naplójában Szent Fausztina nővér, aki életében kapta meg az isteni irgalmasság kinyilatkoztatását. II. János Pál pápa, aki az isteni irgalmasság üzenetének fáradhatatlan hirdetője volt, ugyanaznap avatta őt szentté, amikor kihirdette az isteni irgalmasság ünnepét. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek részéről Szabó M. Rita nővér őszintén vall az irgalmasság gyakorlásának emberpróbáló kihívásáról.
Irgalmas nővér vagyok immár jó néhány éve. Ebben az elmúlt időben bátrabb emberek szellemességből többször megkérdezték már, hogy irgalmas az irgalmas nővér? Vagy azt, hogy miből él az irgalmas nővér?
Tulajdonképpen az irgalmas nővér is irgalomból él. Isten irgalmából. Aki felkelti rá napját. Aki megbocsát neki mindent, ha szívből kéri, és a maga idejében megbocsát a körülötte élőknek. Aki elengedi a tízezer talentumos adósságát – egy feltétellel: nem akad fenn a száz dénáron…
Az idei nagyböjtömre különösen is rányomta bélyegét ez az evangéliumi jelenet.
Nem sokkal nagyböjt kezdete előtt történt, hogy valaki, akit igen nagyra becsülök és akire felnézek, nagyon mélyen megbántott. Az első döbbenet után, s talán éppen ennek hatására bizonyos ideig struccpolitikát folytattam, és nem akartam tudomást venni arról, hogy milyen mélyen megsebződtem. Aztán egyszer csak – mint amikor egy vulkánból kitör a láva – bennem is felszakadt a gát, és elöntöttek azok az érzések, amire egy Istennek szentelt személy nem szokott büszke lenni: leírhatatlan elemi düh, harag, félelem, majd az egész átcsapott fájdalomba és szomorúságba. Úgy éreztem, most hull a porba annyi év igyekezet, hogy Krisztushoz váljak hasonlóvá és hozzá kerüljek egyre közelebb. Azt éreztem, hogy ez a teljes csőd pillanata… Megsemmisülten rogytam a kereszt tövébe, és zokogva irgalomért esdekeltem. A miséző pap éppen ebben a pillanatban mondta az oltárnál az átváltoztatás szavait… Így lettem az a szolga, aki tízezer talentummal tartozik, és éppen elengedik az adósságát. De ott a feltétel: ne akadjak fenn a száz dénáron.
Igen kemény beszéd, mert ez az elemi düh hallani sem akar megbocsátásról, csak bosszúért kiált. A harag sem akarja beadni a derekát a megbocsátásnak, mert engem sebeztek meg. Tudom, mit kellene tennem, de nincs erőm hozzá. Jobbik énem egyre biztat: „Bocsáss meg!”, a lelkemben dúló vihar pedig mindent megtesz azért, hogy ezt a hangot túlharsogja, és dühömet, valamint haragomat igyekszik jogosnak beállítani. Ezen a ponton megnémulok a fájdalomtól. Ekkor feldereng bennem egy régi kedves ima Szent-Gály Kata Imádságtöredékeiből:
„akarok megbocsátani Uram
akarok
több most nem telik tőlem
nagyon mély a seb
ha eszembe jut
a keserűség megindul felém
és átcsap fölöttem
mint valami tengermélyi hullám
és átitat
idő kell
míg elvonul az ár
míg lehúzódik az ár
de akarok megbocsátani Uram
akarok”
Így próbálom elengedni a száz dénár adósságot. Aztán eszembe jut a Miatyánk, amelyben szintén arra kérem Istent, hogy úgy bocsássa meg az én bűnömet, ahogyan én is megbocsátok az ellenem vétőnek. Jaj, nem akarok átkot mondani saját magamra naponta többször is. Ennek egyetlen módja az, ha szívből megbocsátok annak, aki megsebzett. De ha eszembe jut továbbra is a keserűség, megindul felém és átitat, és fellobban a düh, a harag, a félelem, majd ezek nyomán a fájdalom és a szomorúság. Ismét odaállok a kereszt tövébe, és elmondom, akarok megbocsátani, Uram, akarok. És látom, ez a hullám már kisebb, mint az első volt. Aztán két-három nap múlva megint jön a hullám. Ugyanazt teszem, odaállok a kereszt tövébe. Ugyanazt mondom, akarok megbocsátani, Uram. Ezek után egyre több nap telik el a hullámok között, és egyre szelídebbek a hullámok, de minden egyes alkalommal elmondom a kereszt tövében: akarok megbocsátani, Uram, akarok.
Elvonult már néhány hullám, s már nem irritál, ha az illető személy szóba kerül, már nem akarok igazságot szolgáltatni magamnak, már tudok érte imádkozni. Ebben a nagyböjtben mindennapi lelki kenyeremmé vált ez a kis ima, és ezzel kérem a lelkierőt arra, hogy kitartsak ebben a hozzáállásban, amíg el nem jutok a teljes szívből való megbocsátásig.
Ebben az elmúlt néhány hétben így próbáltam élni Isten irgalmából, így próbáltam „irgalmas” nővér lenni.
Érzem, még nem értem ennek az útnak a végére, de már ott dereng a megváltás hajnalának pírja a távolban. Nem tudom, hány hullám fog még meglátogatni, de az elmúlt időben begyakoroltam, mit kell tennem: odaállni a kereszt tövébe, irgalomért esdekelni, és továbbadni azt nap mint nap annak, akinek éppen aktuális, hogy igazán „irgalmas” nővér legyek és maradjak. S majd egyszer Isten irgalmából felvirrad rám az a nap is, amikor ténylegesen megtörténik a teljes szívből való megbocsátás, mert lelkemet már nem fogja elönteni a düh, a harag, a fájdalom és a szomorúság ennek az esetnek a kapcsán.
Szabó M. Rita nővér
Az írás megjelent a Vasárnap 2023/16-os számának Fókusz rovatának összeállítása részeként. (Összeállította: Szász István Szilárd)
