Talán mára már nem kérdés, hogy egy segítő szakmában dolgozó ember, legyen az lelkész, pszichológus, mentálhigiénés szakember, szociális munkás, a személyiségével legalább annyit segít, gyógyít, mint a tudásával. VIRÁG S. EDIT pszichológus, pszichoterapeuta éppen ilyen hiteles ember, akinek sokan köszönhetik lelki, mentális egyensúlyukat vagy éppen azt, hogy a házasságuk ma is egyben, erősen működik. Sepsiszentgyörgyi magánpraxisa után ma már Pécsen kezelt onkoterápiás betegek lelki kísérője, de tanít a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán is. Olyan segítő ő, aki sokszor imádkozik a klienseiért.
Amikor magam elé képzelem a pszichológus mindennapi munkáját, főleg a mai, stressztől agyonáztatott társadalomban, nem irigyellek: nehéz, felelősségteljes, ugyanakkor látványos eredményeket nyújtó hivatás. Hogyan döntöttél e mellett a pálya mellett?
Emlékszem, gyermekkoromban volt egy Barangolás meseországban című könyvem, versikék, mesék voltak benne vegyesen, házi olvasmányként használtuk, és abban bármelyik történet rosszul végződött, én átírtam. A versekhez is hozzáírtam egy-két szakaszt, hogy jó kimenetele legyen. Igyekeztem még arra is figyelni, hogy az új sorok is rímeljenek, de úgy, hogy a lehető legkevesebb mértékben legyen felismerhető, hogy valaki hozzányúlt az eredeti szöveghez. Most, felnőttfejjel mosolygok rá utólag, hogy már gyermekkoromban megjelent nálam ilyen formában egyfajta segítési vágy, hogy az élettörténeteket, hogyha lehet, akkor írjuk át. Emlékszem, amikor édesanyám a gyufaárus lány történetét mesélte nekem, óvodás voltam, és éppen akkoriban kaptam új cipőt, én pedig a gyufaárus kislánynak akartam adni. Holott az empátia érzése egy óvodásban még nincs annyira jelen, a másik nézőpontja valamikor hatéves kor körül alakul ki, ezért is foglalkoztatott és foglalkoztat engem az a kérdés, hogy úgy születünk, hogy már belénk van kódolva, hogy mivé, kivé kell majd válnunk. Ahogy egy apró magocskában is ott rejlik, hogy egyszer belőle majd almafa lesz, éppen ezért hiszem, hogy nem mindegy, milyen sorsok, élettörténetek és genetikai adottságok mentén alakult a családunk, felmenőink élete, amellett, hogy a készségeink felismerése és fejlesztése is ugyanúgy nagyon fontos. Hiszem azt, hogy mindennek az összjátéka határozza meg az ember milyenségét, hivatásválasztását: rendelkezünk bizonyos „belénk kódolt” képességekkel, de tudnunk kell fejleszteni is azokat.
A pályaválasztás nálam nem egyszerűen jött, kanyarok is voltak előtte, de most már úgy érzem, hogy a helyemen vagyok pszichológusként, terapeutaként. Pszichodrámás és mentálhigiénés képzések sokat segítettek abban, hogy megalapozzam mindezt. Hogy a helyemen vagyok, ezt onnan tudom, hogy ez a munka nem teher számomra. Amikor kliensekkel dolgozom, legyen az egyéni vagy csoportos terápia, annyira az itt és most érzése, a jelenlét határozza meg a munkát, hogy szinte megszűnik a tér és idő körülöttem, és azt hiszem, ez az érzés kell ahhoz, hogy biztosan tudjuk, a helyünkön vagyunk.
Sok helyen olvasni, hogy a segítő szakmákat gyakorlóknál gyakran előfordul, hogy gyermekkori érzések, tapasztalatok jócskán közrejátszanak abban, hogy pszichoterapeuta, lelkipásztor, szociális munkás, esetleg aktív önkéntes lesz valakiből. Te is visszautaztál most kicsit az időben…
Valóban gyakori, hogy aki majd felnőttként valamilyen segítő szakmában dolgozik, azt gyermekként érték traumák, ebben is van igazság, viszont az is tény, hogy nagyon sokan élnek át nehéz eseményeket, történéseket, traumákat, de attól még mindenki nem válik pszichológussá. Viszont bizonyos megküzdési tapasztalatok érzékenyítenek, hogy nyitottabban, empatikusabban viszonyuljunk a kliensek lelkivilágához. Nekem is voltak traumáim, viszont nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket önismereti úton rendezni tudjuk, főként segítőként, hogy ne maradjanak vakfoltokként hátra, amelyek akadályozhatnak a munkában. Hiszen egy hozzám fordulónak csak úgy tudok segíteni, ha a magam traumáján már túljutottam, ugyanis mindig csak addig tudom eljuttatni a klienst, ahol én is tartok.
Hívő ember vagy: hogyan találkoztál Istennel?
Mondhatnám, hogy ez is kisgyermekkoromhoz kötődik: valamikortíz éves koromban egy alkalommal, amikor mentem haza az iskolából, váratlanul erős örömöt éreztem, minden sejtemben azt éltem meg, hogy engem az Isten szeret. Aztán iskoláskoromban is volt egy-két olyan helyzet, hogy akár az egész családunk meghalhatott volna, de a gondviselés nem engedte. Olyan események voltak, amik nem lehettek véletlenek, amire én azt mondtam, hogy az Istennek még dolga van velünk. Édesapámat, bár nem beszélt a hitről, de sokat láttam, ahogy bújja a Bibliát, étkezések előtt és után, lefekvés előtt pedig mindig imádkoztunk.
Tudom, hogy több lehetősége is van egy segítő szakembernek, hogy valahogyan ő maga is letegye, feloldja a feszültségeit, ott van a szupervizor is, aki segíthet: te hogyan látod, mi a legjobb módszer arra, hogy ne szívd magadba azt a rengeteg gondot, amit nap mint nap kiöntenek eléd a kliensek?
Ha igazán a helyeden vagy, valóban azt csinálod, amit szeretsz, az nem tud erőd felett leszívni, lefárasztani. Ugyanakkor fontos a mértéket megtalálni, hogy például mennyi klienst tudok egy nap vagy egy hét alatt vállalni. Egy segítőnek együtt kell tudnia érezni a másikkal, de nem kell együtt szenvedni a klienssel – ennek betartására törekszem, ez beválik nálam. A határ betartása nagyon fontos: éreznem kell a magam határait és a kliensét is, nem eredményes, ha összekeverem a másik érzéseit a magunkéival. Emellett a folyamatos önismeret elengedhetetlen, fontos, hogy mindig továbbképezzük magunkat. Ha ugyanis elég jól ismerem önmagam, ha megdolgozom a saját problémáim, témáim, akkor ezek a problémák nem fognak összefolyni a kliens gondjaival. Nyilván előfordult olyan, hogy a könny összegyűlt a szememben, olyankor igyekszem összeszedni magam, de ugyanakkor emberi módon reagálni. Ha már a közös munkában ott tartunk a klienssel vagy a csoporttal, hogy ez nem riasztja őket vissza, akkor akár el is lehet mondani, hogy igen, ez engem is annyira megérintett. Utóbbihoz természetesen a bizalmas, biztonságos kapcsolatnak ki kell már alakulnia, különben elijeszthetem a klienst azzal, hogy vele együtt hatódom meg.
Volt már olyan pillanat szakmai életedben, amikor úgy érezted, ez túl traumatizáló, túl sok neked?
A pécsi onkoterápiás intézetben volt egy haldokló fiatal lány, aki harminc év körüli lehetett, az ő kísérése például elég nehéz volt. Nehéz volt végignézni a leépülését, miközben erősen ragaszkodott az élethez, utolsó percig reménykedett. Bennem meg ott volt a tehetetlenség érzés, hogy hogyan kísérhetem őt hitelesen, amikor szemmel láthatóan napról napra épült le és nem tud szembenézni a halállal. Emellett nem volt egyszerű elfogadni azt, látni testközelből, hogy valaki fiatalon már átköltözik. Az ilyen tapasztalatokkal nem egyszerű megbirkózni, de szupervizori segítséggel, kollégákkal való beszélgetéssel ez oldható, könnyíthető. Viszont egyszer volt egy kliensem, akit delegálnom kellett, mert kényszeressége mellett egyéb olyan komoly problémái is voltak, ami már pszichiáteri segítséget igényelt, úgy éreztem, hogy pszichológusként nem tudok elég jól segíteni rajta.
Mindenki életében voltak, vannak mélypontok. Egy pszichológus mire gondol először, amikor ilyen mélypontra ér? Neked mi a módszered arra, hogy felülkerekedj a nehézségeken?
Ez mindenkinél változó, hiszen nem egyforma a problémamegoldó képességünk. Nálam talán az a jó, hogy egy ideig hagyom, hogy átjárjanak, elöntsenek az éppen aktuális érzelmeim, de utána összekapom magam, és elkezdek az érzelmek helyett magára a problémára és a megoldási lehetőségekre koncentrálni. Ez nem azt jelenti, hogy csak azért, mert pszichológusként dolgozom, minden személyes problémát szuperkönnyedén meg tudok oldani, hiszen a segítő szakember is ember, de nyilván foglalkoznunk kell saját magunkkal ahhoz, hogy segíteni tudjunk másoknak, ahogy a mondás is tartja, a vargának ugye nem lehet rossz csizmája. Ennek ellenére mai napig vannak nekem is olyan problémáim, amik időnként vissza-visszaköszönnek. Nekem nagyon sokat segítettek a pszichodráma-önismereti csoportmunkák, ott ugyanis nem csak kognitív szinten, hanem sokkal mélyebben, sokkal inkább a gyökerénél lehetett megragadni a problémát. Számomra mindig segítségként szolgált ilyen helyzetben a belső, külső erőforrások aktiválása is.
Az is fontos kérdés, hogy mennyire tudjuk elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek éppen vagyunk. Talán nem az a legfontosabb, hogy minden helyzetben a lehető legjobban reagáljunk, hiszen az egészséges önszeretet is legalább ennyire lényeges: például felismerni egy adott helyzet során, hogy most ennyit tudunk, ebben még fejlődnünk kell. Talán nem is mindig kell mindent megoldanunk, azaz nyilván vannak létfontosságú, mindennapi működésünket akadályozó problémák, amire oda kell figyelnünk, de néha akad olyan is, amit el kell engednünk, esetleg nem a megszokott perspektívánkból megközelíteni.
Nagyon nehéz az elég jó helyzetítéletet vagy azt a bizonyos arany középutat megtalálni, amikor már azt mondjuk, hogy többre most nem tudok törekedni, mert már az betegítene meg. Te hogyan ismered fel ezeket a határokat, hogyan mérlegelsz?
Javarészt úgy működöm, hogy a tőlem telhetőt próbálom megtenni. Ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben kifacsarom magamból a maximumot, hanem azt, hogy egy adott élethelyzetben, adott életszakaszban, a jelenlegi problémamegoldó készségemmel, tehát azzal az erőforrással, amim van, megpróbálom magamból kihozni a legjobbat, de soha nem erőn felül. Nem a legtöbbet igyekszem tehát kihozni magamból, hanem a tőlem telhetőt, inkább így fogalmaznék. Ha pedig azt érzékelem, hogy még ez sem elég, hogy így sem működik, akkor elengedem. Fontosnak tartom a zsigeri megérzéseimre való figyelést is.
Arra vonatkozóan pedig, hogy még miben kell fejlődnöm, igyekszem a belső hangomra hallgatni. Azt gondolom, hogy mindig jelez ezzel kapcsolatban a lelkünk. Erre nem feltétlenül kintről kapjuk meg a választ, sőt, azt hiszem egy terapeutának sem szabad megmondania a kliensnek, hogy miben kell még fejlődnie, mindössze megjegyezhet élettémákat, amin jó, ha dolgozik a kliens. Az sem mindegy, hogy mikor érik meg az ember lelke arra, hogy egy adott témában változzon, változni tudjon. Önmagunk kell megérnünk arra, hogy saját elhatározásból dolgozni akarjunk bármilyen lelki témánkkal, gondunkkal. Azt érdemes megpróbálni, hogy figyeljünk magunkra, próbáljuk meg követni a lelkünket, hogy érezzük meg, mire értünk meg adott életkorban, élethelyzetben. A változás ugyanis csak akkor tud megtörténni, ha odaérik a lelkünk. A megoldandó helyzet, probléma legelőször is számunkra kell, hogy fontossá váljon, nem attól kerül igazán előtérbe, mert valaki kívülről megmondja, legyen az jó barát vagy családtag. Tény, hogy ha azok, akiket nagyon szeretünk és közel állnak hozzánk, esetleg jeleznek valamit felénk, érdemes elgondolkodnunk, de változtatni amúgy is csak akkor leszünk képesek, ha a problémával való szembenézésre belső motiváltságunk késztet.
A mindennapi személyes megküzdéseid és szakmai kihívásaidba hogyan hívod be Istent, az ő segítségét? Hogyan tartod vele a kapcsolatot?
Vannak intenzívebb időszakok, amikor naponta olvasok igét, és vannak időszakok, amikor befészkeli magát a mindennapokba a kétely, néhány kérdés, de én nem hiszem, hogy a bonyolultabb időszakok rosszat jelentenének, hiszen ha éppen valamiért kicsit el is távolodunk, utána újabb formában tudunk kapcsolódni hozzá. Ahogyan a személyiségünk, úgy az istenkapcsolatunk is dinamikus, fejlődő. S bár vannak pusztaidőszakok, a lelkem legmélyén valahogy mindig ott van a kapcsolódási vágy. Megkeresem a módját annak, hogy eljussak templomba, hogy bár spiritualitással kapcsolatos szakkönyvet vegyek a kezembe. Néha a kliensekkel vagy az onkoterápiás intézet betegeivel azt is végigbeszéljük, megnézzük, hogy hogyan áll az istenkapcsolatuk, a spiritualitásuk. Hiszen mindenki biopszichoszociális és spirituális lény és nem kell lefaragnunk ez utóbbit sem. Természetesen fontos tiszteletben tartani a kliens hitvilágát, pszichológusként nagyon fontos szem előtt tartani, hogy ne elvezetni akarjuk valahová a klienst, hanem kísérjük őt abban, amiben hisz. Ugyanakkor a lélektan is egyre inkább fontosnak tartja, hogy a segítséget kérő spirituális dimenziójával is foglalkozzunk. Volt olyan kliensem, aki azért keresett meg, mert tudta, hogy bibliodramatikus is vagyok (ez a Szentíráson, nem egyéb irodalmi műveken alapuló bibliodráma), ő azért keresett meg, mert abortusza volt és ezt Istennel akarta rendezni. Ennek a kliensnek különösen fontos volt, hogy mindezt Istennel is átbeszélje, elrendezze, és ezt egy segítő nem hagyhatja figyelmen kívül.
Személyes oldalára térve kicsit: volt olyan, hogy onkoterápiás beteg volt a kliensem és imádkoztam érte, de olyan is előfordult, hogy párterápiára jöttek hozzám és a beszélgetések után imádkoztam értük: kértem a jó Isten segítségét, hiszen olyan jó ez a két ember, annyira kár lenne a kapcsolatukért, így imádkoztam azért, hogyha egy mód van rá, tudják megoldani a gondjainkat, megmenteni a kapcsolatukat.
A magánpraxisod mellett a Pécsi Tudományegyetem Onkoterápiás Intézetében vagy lelki kísérője a daganatos betegeknek. Mennyivel másabb ez a fajta terápia?
Általában a pszichoterápiában a problémák a primér kapcsolatokban, a szülő-gyermek kapcsolatban gyökereznek. A kliensek javarészt életvezetési nehézségekkel, párkapcsolati problémákkal, lelki traumákkal keresnek meg, ezeken nyilván legtöbb esetben lehet dolgozni, eredményt hoz idővel a terápia, jobb lelkiállapotot érünk el, nagyobb egységet szül a segítséget kérő személyiségében, egyensúlyt adhat, az életet segíti elő. Nyilván a daganatos betegek közt is sokan vannak, akik fel tudnak épülni, vannak sikeres gyógyulások, tehát ha daganatos betegségről van szó, nem kell rögtön a halállal azonosítani a diagnózist, viszont találkozunk előrehaladott, akár végstádiumú betegekkel is. A beteg számára itt az a nehéz, hogy az élet végességével kell szembenéznie. A halál gondolata mindannyiunkban hatalmas szorongást tud kelteni. Ilyen helyzetekben a segítő is szembenéz a saját élete végességével. De ez a fajta kísérés is tud szép lenni, én bábáskodásnak hívom ezt a folyamatot annak tudatában, hogy nemcsak a földi életre születünk, hanem egyfajta átmenetre is, ami a halál. Ezt talán jó is kimondani, hiszen elég tabu már maga a kifejezés is, félelmet keltő tud lenni. A bábáskodás, kísérés tudatában pedig valahogy megszelídül az egész folyamat: segíteni tudjuk a végstádiumú beteget abban, hogy lerendezzen mindazt, amit még elrendezetlennek ítél az életében, ha van utolsó vágya, kívánsága, segíteni annak teljesülésében akár úgy, hogy felvesszük a kapcsolatot a hozzátartozóival és rákérdezünk, hogy az a dolog mennyire megvalósítható, mert sokszor nem merik elmondani a családtagoknak az utolsó kívánságot. Volt olyan beteg, aki a balatoni nyaralójában szeretett volna egy hetet eltölteni, volt, aki a lányának nem merte elmondani, hogy szeretné, ha majd elhamvasztanák és Lengyelországban szórnák szét a hamvait. Nagyon fontos ezekre odafigyelni, hiszen életünk utolsó szakaszában is megérdemeljük a szabad döntés, személyes autonómia jogát. Volt, akivel arról beszélgettem, hogy mit gondol, mi fog történni a halál után, hiszen ez is lényeges kérdés. Volt egy idős férfi, aki például nagy kíváncsisággal állt elébe. Segítünk elvarrni szálakat és kimondani azt, hogy mit bánnak, mit sajnálnak, mit nem tudtak megtenni. Segítünk elköszönni a családtagoktól, segítünk bocsánatot kérni, megköszönni. Sokszor nehéz ez a feladat, s bár különösen hangzik, de tud nagyon szép is lenni, hiszen valahogy mindig a születés köré építünk ünnepet, holott az öregek a ház legszebb részében, a tiszta szobában ravatalozták fel a halottaikat.
Már közhely, hogy a világ soha nem volt annyira stresszes, mint ma. Hogyan látod: miért vagyunk ilyen feszültek, megbetegítően izgágák ma?
Valóban érzékelhetően sok manapság a pánikbeteg, a szorongó ember, de saját magamon is érzékelem, hogy sokszor feszültebb vagyok, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Mára elidegenedtünk saját magunktól és a közvetlen környezetünktől egyaránt. Már maga az, hogy nem tudok elég jó, bensőséges kapcsolatban lenni önmagammal, embertársaimmal, Istennel, könnyedén megteremti ezt az állandó stresszes állapotot. Ugyanakkor túlságosan pörgő világban élünk, sok minden történik körülöttünk, ezerfelé szakítjuk magunkat, elvesztjük a saját ritmusunk szerinti élettempót. A saját ritmusunk megteremtéséhez viszont jó kapcsolatban kell lennünk önmagunkkal, ehhez érzékelnem kell önmagam, hogy ne vállaljak többet, mint amit a saját ritmusom megbír. A folyamatosan elterelődés, ezerfelé figyelés miatt nem tudunk kellően jelen lenni a pillanatban. Ha jobban jelen tudnánk lenni az itt és most-ban, jobban kapcsolódnánk ahhoz, ami éppen történik velünk, legyen az akár egy mosogatás, az már nagyon sokat segítene. A munkahelyi és családi elvárások mentén pedig sokszor idealizált képeknek próbálunk megfelelni, amit nyilván soha nem fogunk tudni megvalósítani. Ott van a klímaszorongás is… Ez néhány aspektus csak, de nyilván ennél összetettebb, komplexebb a ma emberének feszültségei, szorongásai generáló és fenntartó okait vizsgálni.
Lassítani kéne, meg kéne találni a saját ritmusunkat, elfogadjuk, helyben hagyjuk, de mégis mintha sehogyan sem sikerülne, mintha újra és újra visszaesnénk ugyanazokba a hibákba…
Sokszor csak akkor jön el a változtatás ideje, amikor már esetleg betegség, teljes kimerültség lesz az állandó rohanás, túlműködés eredménye. Pál Feri ismert mentálhigiénés szakember, pap mondta és írta, hogy jó lenne, ha meg tudnánk határozni, hogy mi a napi, heti és éves minimum öntörődés, pihenés, amit meg kell adnom magamnak ahhoz, hogy talpon tudjak maradni fizikailag és lélekben egyaránt. Ha tudom, hogy szükségem van napi legkevesebb 6-7 óra alvásra, akkor figyeljek oda rá ezentúl. Figyeljek oda, ha fontos számomra, hogy egyszer egy nap legalább meleg ételt fogyasszak, hetente bizonyos órát mélyüljek el a hobbimban, ha ez fontos, mozogjak naponta a friss levegőn, évente több napot egymás után (nem szakaszosan) pihenjek stb. Jó, ha ezeket listázzuk és követjük. Emellett és ettől nem függetlenül el kell kezdenünk bensőséges kapcsolatot kialakítani önmagammal, a környezetemmel, Istennel, ha lehet. Gyökössy Endre pszichológus írja, hogy egészségesnek lenni azt jelenti, hogy kapcsolatban lenni. Automatákként működünk, vissza kell térnünk a kapcsolatainkhoz: oda kell figyelnem önmagamra, a másikra, igyekeznünk kell megérteni, megérezni önmagunkat és a másikat.
